A könny, az öröm és a bánat házasságának édesgyermeke. Hivatott arra, hogy emberi érzéseket hordjon csillogó drágakövekként, amit az alkalomnak megfelelően szégyenlősen, vagy kihívóan letörülhetünk.
Sorsokat hordoznak, éveket, karácsonyokat, amelyek ismét előcsalják, a már megszáradt pillák emlékekben fogant fénylő gyermekeit.
Már ébredező ösztönnel, harsogó sírással fogadtam az idegen embert, aki karácsonyeste toppant életembe. Zokogva követeltem, hogy engem öleljen magához anyám, ne azt a nyüszögő sírással küzdő, kitárt karokkal belépő ismeretlen embert! Kétéves eszemmel, anyám szoknyájába kapaszkodva löktem el símogatásra szánt tenyerét. Nem értettem, miért sír anyám, amikor nevet is? Ki lehet a nagy Ő, akit ekkora óváció fogad? Olyan szakadt katonaruhában, amit meséim hercege még álruhának sem venne fel!
Nem értettem a nevető könnyeket! Az enyémeket mégcsak igen, mert azok a meglepetés, és a félelem szülöttei voltak, de anyámét és a jövevényét nem tudtam mire vélni.
Egy elfúló szó adott magyarázatot végül:- megjött apád! Ekkor kezdtem helyrerakni apró kis agyamban azt az eddig megmagyarázhatatlan hiányérzetet, amely a többi család láttán néha elfogott. Nekik volt erős apukájuk, aki megvédte őket, amikor kellett! Mostmár nekem is van? Karácsony este volt. Ott, egy pici cselédszoba homályában, fenyőgallytól és egy gyertya füstjétől illatos ölelkező örömökben fogadtam el, ódzkodva még ugyan, fejemet simító kezét! Hadifogságból hazamentett egy szál pokróc képezte csomagját, ám viseltes katonazubbonyának valamelyik zsebéből, fétisként őrzött pár szem kockacukorral kívánt boldog karácsonyt! Életem, talán legszebb ünnepe volt! Vallom ezt, meglett nagyapa létemre, hosszú évek soksok ünnepének ismeretében. Akkor lettünk:- a Család! Azóta, hogy megjött, elmúlt ötvennégy év. Azóta, hogy végleg elment, nincs olyan karácsony, mint az a réges-régi volt. Az Isten áldja meg poraiban, hogy azóta is csak símogató kezére emlékezem!