baci.gif (4201 bytes)


Földünknek nincs egyetlen olyan pontja sem, ahol ne élnének baktériumok. Ezek az élőlények minden elképzelhető anyagot (szubsztrátumot) felhasználnak energianyerésre. A legtöbb baktérium rothasztás, lebontás és erjesztés útján szerzi meg tápanyagait. Noha még a fogaink közötti résekben, nyálkahártyáinkon, bélcsatornánkban és a szó szoros értelmében mindenütt előfordulnak, ott is, ahol fel sem tételeznénk jelenlétüket, szabad szemmel egyetlen baktériumot sem vehetünk észre. Egyszerűen azért nem, mert túl kicsinyek. A közönséges fénymikroszkópban 1000-szeres nagyítás mellett még mindig csak elmosódott körvonalaikat figyelhetjük meg. Igen sok baktérium más élőlényekből származó szerves anyagokat használ fel tápanyagforrásként. A még jelenleg is élő, legegyszerűbb szervezetű baktériumoknak a tápanyagok hasznosításához nincs szükségük oxigénre. Mivel az ősóceánokban nem volt szabad oxigén, az ilyen baktériumok bizonyítják, hogy milyen közbenső fokozatokon át vezetett a fejlődés útja a koacervátumtól az egysejtű élőlényig.

cikk2_1_hi.jpg (6881 bytes)
Tetanuszbaktériumok

cikk2_2_hi.jpg (6177 bytes)
Vérben élősködő ostoros véglény

John Burdon Haldane és Alekszandr L Oparin az anyagcsere kezdetleges formájának tekinti azoknak a szerves anyagoknak a feldolgozását, amelyeket a primitív élőlények az ősóceánból oxigén jelenléte nélkül felvehettek. A koacervátumtól az egysejtűig vezető fejlődés egyes szakaszait az ilyesféle összehasonlító vizsgálatok alapján rekonstruálhatjuk.
Egészen az egysejtűekig valamennyi élőlény parányi egység, s körükben a természetes kiválasztódás eredményeként először is az önmagukban létező, egyes anyagi egységek életrevalósága növekszik. Mindaddig, amíg az egysejtűség állapotát a fejlődés nem haladta túl, az élet sokkal egyöntetűbb lehetett, mint ma. Az élővilág mai sokféleségé csak akkor kezdett kibontakozni, amikor az élőlények birodalma szétvált növényekre és állatokra, valamint a mindmáig az akkori szerveződési szinten megrekedt baktériumokra, vírusokra és más egyéb parányokra, amelyeket összefoglalóan mikroorganizmusoknak nevezünk.
A továbbiakban elsősorban az állatvilág fejlődését követjük nyomon, de előbb tekintsük át az állat- és növényvilág szétválásának folyamatát. Amikor az ősi, primitív élőlények mennyisége egy bizonyos határ fölé emelkedett, az ősóceán szerves vegyületei kezdtek gyorsabban felhasználódni, mint amilyen ütemben képződtek. Az életben maradáshoz az egyedüli kiutat az jelentette, ha az erjedés során mind ez ideig veszendőbe ment szén-dioxidot a napfényenergia elnyelésével az élőlények tápanyagként hasznosítani tudták.
Egyes élőlények az evolúció során valóban megszerezték maguknak azt a képességet, hogy a klorofill segítségével a napfény energiáját megkössék, és ily módon a vizet elemeire szétbontsák, majd azután a víz hidrogénjét az atmoszférából származó szén-dioxiddal testünk saját anyagává alakítsák át, a közben feleslegesen képződött oxigént pedig visszajuttassák a vízbe és az atmoszférába. Mindez messzemenő következményekkel járt az egész élővilágra nézve.

1. Ahogyan az atmoszférában egyre nőtt az oxigén mennyisége, az ősi, elsődleges élőlények táplálékbázisa fokozatosan felszámolódott, mert az ősóceánban és az ősatmoszférában szerves vegyületek már csakis oxigén nélkül képződhettek.
2. A fotoszintézisre képes növényi élet zöld színű, parányi lények hatalmas tömegeiben először az óceánokat és egyéb vizeket népesítette be, és csak sok-sok millió év múlva borították be a magasabb rendű növények bőséges szerves anyagot termelő állományai a szárazföldek mind nagyobb részét.
3. Ezek a körülmények biztos létalapot nyújtottak a növényekkel táplálkozó állatok számára is.

cikk2_3_hi.jpg (7174 bytes)
Megkövesedett Foraminifera házak

Az állatokat és növényeket mindenekelőtt táplálkozásuk módja választja el egymástól. A napfény energiáját hasznosítani képes, klorofillt tartalmazó növények bármiféle szerves tápanyagforrástól függetlenül léteznek, míg az állatok rá vannak utalva a növények szervesanyag-termelésére. Az állat- és növényvilág mezsgyéjén a határvonalat nem is olyan könnyű meghúzni, mivel az egysejtű élőlény a környezeti feltételeknek megfelelően egyszer növény, máskor állat módjára viselkedik. Az evolúció későbbi szakaszában azonban fejlődésük annyira eltávolodott egymástól, hogy ma már a magasabb rendű növények és a fejlettebb szervezetű állatok között a különbség minden esetben szembetűnő. A napfény mint energiaforrás, a szén-dioxid, a víz és a sók mint szervetlen nyersanyagok a növények számára a Földön gyakorlatilag mindenütt rendelkezésre állnak. Éppen ezért a növényvilágban egyáltalában nem vált szükségessé a helyváltoztatás képességének a kifejlesztése. Az állatvilágból jól ismert zömök testalkattal szemben a növények asszimilációját az segítette elő, ha minél nagyobb a felületük, és minél messzebbre belenőnek a szén-dioxiddal telt térbe, mégpedig a napfény irányába.
Az állatvilágban viszont az élő táplálékforrásoktól való függés, amennyiben azokat az állatnak fel kell keresnie, illetve üldöznie kell, szükségszerűen maga után vonta a mozgás és a helyváltoztatás mechanizmusának, valamint szerveinek a kifejlesztését. A mozgást lehetővé tevő izmoknak és egyéb szerveknek összhangban kellett működniük. Ezt az élettani feladatot látta el az állatvilágban először kialakult - és mai szemmel nézve-rendkívül kezdetleges idegrendszer. Csak további evolúció során vette át az idegrendszer az egész test irányítását annak sokféle életműködésével együtt-egészen a legmagasabb fejlettségű élőlények értelmi képességének és tudatának a kialakulásáig.

cikk2_4_hi.jpg (6179 bytes)
Csillós véglények: gyöngyállatkák

Ez tehát a minőségi különbség az állat és növény között.
Az egysejtűek körében azonban még a fotoszintézisre képes és ennek megfelelően egyértelműen a növények körébe sorolható lények egy része is élénk helyváltoztató képességgel rendelkezik. Ezek a kicsiny lények az ostorosok csoportjába tartoznak, amelyek között táplálkozásmódjuknak megfelelően Phytofiagellatákat és Zoofiagellatákat különböztetünk meg.
A határ az állat- és növényvilág között gyakran egyes nemzetségek (génuszok) keretén belül húzódik. Az Euglena nemzetség két faja - az Euglena gracilis és az Euglena mesnili - normális körülmények között fotoszintézissel építi fel tápanyagait, de hosszabb ideig sötétben tartva, elveszíti zöld színanyagait, olyannyira, hogy ha később újra világosba kerül, továbbra is állat módjára kényszerül életét fenntartani. A növényi Phytoflagellaták továbbfejlődése ennek ellenére a moszatokon, páfrányokon és harasztokon keresztül a ma uralkodó virágos növényekig vezetett, amelyek egyszer s mindenkorra ahhoz a helyhez vannak kötve, ahová magjaik vagy spóráik a csírázás előtt véletlenül kerültek.
De térjünk vissza ostoros véglényeinkhez, a Flagellatákhoz. Közéjük tartozik a tenger vizében világító Noctiluca, a vérben élősködő egysejtűek közül az álomkór és sok más súlyos emberi és állati betegség kórokozója, valamint kérődző emlőseink összetett gyomrában élő és különféle baktériumokkal együtt a cellulóz feltárásában részt vevő számos parányi szervezet. A gyökérlábúak plazmanyúlványok segítségével változtatják helyüket : ezek a mozgás irányában kitűrődnek a plazmából, míg a sejt hátramaradt anyaga egyszerűen "beolvad" e nyúlványba. A trópusi vérhas kórokozója, a tengerek vizében szabadon lebegő nap- és sugárállatkák, valamint a mészvázas, likacsos házú egysejtűek (Foraminifera) tartoznak még ide; ez utóbbiak lesüllyedt házmaradványaiból a tengerek fenekén helyenként több száz méter vastagságot is elérő rétegek képződtek (ilyen rétegek kerültek azután újra a felszínre pl. Rügen szigetén).
A spórásállatkák, amelyek nevüket a sokszoros sejtosztódáson alapuló spóraképzésükről kapták, kivétel nélkül élősködők: gazdáik az emberek és különféle állatok. Legjobban ismert, de egyúttal legfélelmetesebb képviselőik a maláriának, ennek a trópusokon és szubtrópusokon oly gyakori betegségnek a kórokozói.
Fejtegetéseinket az egysejtű állatok birodalmának utolsó törzsével, a csillós véglényekkel fejezzük be. Parányi testük felületét csillóbunda borítja; a csillók összerendezett csapkodása erősen kihúzott spirális pálya mentén hajtja előre a vízben az állatkát. Ennek a törzsnek az egyik legközönségesebb képviselője vizeinkben a papucsállatka.

Részlet E. Thomas, H. Thomas: Négy milliárd éves élet című könyvéből

Főoldal