|
| Földünknek nincs egyetlen olyan pontja sem, ahol ne élnének
baktériumok. Ezek az élőlények minden elképzelhető anyagot (szubsztrátumot)
felhasználnak energianyerésre. A legtöbb baktérium rothasztás, lebontás és
erjesztés útján szerzi meg tápanyagait. Noha még a fogaink közötti résekben,
nyálkahártyáinkon, bélcsatornánkban és a szó szoros értelmében mindenütt
előfordulnak, ott is, ahol fel sem tételeznénk jelenlétüket, szabad szemmel egyetlen
baktériumot sem vehetünk észre. Egyszerűen azért nem, mert túl kicsinyek. A
közönséges fénymikroszkópban 1000-szeres nagyítás mellett még mindig csak
elmosódott körvonalaikat figyelhetjük meg. Igen sok baktérium más élőlényekből
származó szerves anyagokat használ fel tápanyagforrásként. A még jelenleg is élő,
legegyszerűbb szervezetű baktériumoknak a tápanyagok hasznosításához nincs
szükségük oxigénre. Mivel az ősóceánokban nem volt szabad oxigén, az ilyen
baktériumok bizonyítják, hogy milyen közbenső fokozatokon át vezetett a fejlődés
útja a koacervátumtól az egysejtű élőlényig. |
|
|
John Burdon Haldane és Alekszandr L Oparin az anyagcsere kezdetleges
formájának tekinti azoknak a szerves anyagoknak a feldolgozását, amelyeket a primitív
élőlények az ősóceánból oxigén jelenléte nélkül felvehettek. A koacervátumtól
az egysejtűig vezető fejlődés egyes szakaszait az ilyesféle összehasonlító
vizsgálatok alapján rekonstruálhatjuk. Egészen az egysejtűekig valamennyi élőlény parányi egység, s körükben a természetes kiválasztódás eredményeként először is az önmagukban létező, egyes anyagi egységek életrevalósága növekszik. Mindaddig, amíg az egysejtűség állapotát a fejlődés nem haladta túl, az élet sokkal egyöntetűbb lehetett, mint ma. Az élővilág mai sokféleségé csak akkor kezdett kibontakozni, amikor az élőlények birodalma szétvált növényekre és állatokra, valamint a mindmáig az akkori szerveződési szinten megrekedt baktériumokra, vírusokra és más egyéb parányokra, amelyeket összefoglalóan mikroorganizmusoknak nevezünk. A továbbiakban elsősorban az állatvilág fejlődését követjük nyomon, de előbb tekintsük át az állat- és növényvilág szétválásának folyamatát. Amikor az ősi, primitív élőlények mennyisége egy bizonyos határ fölé emelkedett, az ősóceán szerves vegyületei kezdtek gyorsabban felhasználódni, mint amilyen ütemben képződtek. Az életben maradáshoz az egyedüli kiutat az jelentette, ha az erjedés során mind ez ideig veszendőbe ment szén-dioxidot a napfényenergia elnyelésével az élőlények tápanyagként hasznosítani tudták. |
| Egyes élőlények az evolúció során valóban megszerezték maguknak
azt a képességet, hogy a klorofill segítségével a napfény energiáját megkössék,
és ily módon a vizet elemeire szétbontsák, majd azután a víz hidrogénjét az
atmoszférából származó szén-dioxiddal testünk saját anyagává alakítsák át, a
közben feleslegesen képződött oxigént pedig visszajuttassák a vízbe és az
atmoszférába. Mindez messzemenő következményekkel járt az egész élővilágra
nézve. 1. Ahogyan az atmoszférában egyre nőtt az oxigén mennyisége, az ősi, elsődleges élőlények táplálékbázisa fokozatosan felszámolódott, mert az ősóceánban és az ősatmoszférában szerves vegyületek már csakis oxigén nélkül képződhettek. 2. A fotoszintézisre képes növényi élet zöld színű, parányi lények hatalmas tömegeiben először az óceánokat és egyéb vizeket népesítette be, és csak sok-sok millió év múlva borították be a magasabb rendű növények bőséges szerves anyagot termelő állományai a szárazföldek mind nagyobb részét. 3. Ezek a körülmények biztos létalapot nyújtottak a növényekkel táplálkozó állatok számára is. |
|
| Az állatokat és növényeket mindenekelőtt táplálkozásuk módja
választja el egymástól. A napfény energiáját hasznosítani képes, klorofillt
tartalmazó növények bármiféle szerves tápanyagforrástól függetlenül léteznek,
míg az állatok rá vannak utalva a növények szervesanyag-termelésére. Az állat- és
növényvilág mezsgyéjén a határvonalat nem is olyan könnyű meghúzni, mivel az
egysejtű élőlény a környezeti feltételeknek megfelelően egyszer növény, máskor
állat módjára viselkedik. Az evolúció későbbi szakaszában azonban fejlődésük
annyira eltávolodott egymástól, hogy ma már a magasabb rendű növények és a
fejlettebb szervezetű állatok között a különbség minden esetben szembetűnő. A
napfény mint energiaforrás, a szén-dioxid, a víz és a sók mint szervetlen
nyersanyagok a növények számára a Földön gyakorlatilag mindenütt rendelkezésre
állnak. Éppen ezért a növényvilágban egyáltalában nem vált szükségessé a
helyváltoztatás képességének a kifejlesztése. Az állatvilágból jól ismert
zömök testalkattal szemben a növények asszimilációját az segítette elő, ha minél
nagyobb a felületük, és minél messzebbre belenőnek a szén-dioxiddal telt térbe,
mégpedig a napfény irányába. Az állatvilágban viszont az élő táplálékforrásoktól való függés, amennyiben azokat az állatnak fel kell keresnie, illetve üldöznie kell, szükségszerűen maga után vonta a mozgás és a helyváltoztatás mechanizmusának, valamint szerveinek a kifejlesztését. A mozgást lehetővé tevő izmoknak és egyéb szerveknek összhangban kellett működniük. Ezt az élettani feladatot látta el az állatvilágban először kialakult - és mai szemmel nézve-rendkívül kezdetleges idegrendszer. Csak további evolúció során vette át az idegrendszer az egész test irányítását annak sokféle életműködésével együtt-egészen a legmagasabb fejlettségű élőlények értelmi képességének és tudatának a kialakulásáig. |
|
Ez tehát a minőségi különbség az állat és növény között. Az egysejtűek körében azonban még a fotoszintézisre képes és ennek megfelelően egyértelműen a növények körébe sorolható lények egy része is élénk helyváltoztató képességgel rendelkezik. Ezek a kicsiny lények az ostorosok csoportjába tartoznak, amelyek között táplálkozásmódjuknak megfelelően Phytofiagellatákat és Zoofiagellatákat különböztetünk meg. A határ az állat- és növényvilág között gyakran egyes nemzetségek (génuszok) keretén belül húzódik. Az Euglena nemzetség két faja - az Euglena gracilis és az Euglena mesnili - normális körülmények között fotoszintézissel építi fel tápanyagait, de hosszabb ideig sötétben tartva, elveszíti zöld színanyagait, olyannyira, hogy ha később újra világosba kerül, továbbra is állat módjára kényszerül életét fenntartani. A növényi Phytoflagellaták továbbfejlődése ennek ellenére a moszatokon, páfrányokon és harasztokon keresztül a ma uralkodó virágos növényekig vezetett, amelyek egyszer s mindenkorra ahhoz a helyhez vannak kötve, ahová magjaik vagy spóráik a csírázás előtt véletlenül kerültek. |
| De térjünk vissza ostoros véglényeinkhez, a Flagellatákhoz.
Közéjük tartozik a tenger vizében világító Noctiluca, a vérben élősködő
egysejtűek közül az álomkór és sok más súlyos emberi és állati betegség
kórokozója, valamint kérődző emlőseink összetett gyomrában élő és különféle
baktériumokkal együtt a cellulóz feltárásában részt vevő számos parányi
szervezet. A gyökérlábúak plazmanyúlványok segítségével változtatják helyüket
: ezek a mozgás irányában kitűrődnek a plazmából, míg a sejt hátramaradt anyaga
egyszerűen "beolvad" e nyúlványba. A trópusi vérhas kórokozója, a
tengerek vizében szabadon lebegő nap- és sugárállatkák, valamint a mészvázas,
likacsos házú egysejtűek (Foraminifera) tartoznak még ide; ez utóbbiak lesüllyedt
házmaradványaiból a tengerek fenekén helyenként több száz méter vastagságot is
elérő rétegek képződtek (ilyen rétegek kerültek azután újra a felszínre pl.
Rügen szigetén). A spórásállatkák, amelyek nevüket a sokszoros sejtosztódáson alapuló spóraképzésükről kapták, kivétel nélkül élősködők: gazdáik az emberek és különféle állatok. Legjobban ismert, de egyúttal legfélelmetesebb képviselőik a maláriának, ennek a trópusokon és szubtrópusokon oly gyakori betegségnek a kórokozói. Fejtegetéseinket az egysejtű állatok birodalmának utolsó törzsével, a csillós véglényekkel fejezzük be. Parányi testük felületét csillóbunda borítja; a csillók összerendezett csapkodása erősen kihúzott spirális pálya mentén hajtja előre a vízben az állatkát. Ennek a törzsnek az egyik legközönségesebb képviselője vizeinkben a papucsállatka. |
Részlet E. Thomas, H. Thomas: Négy milliárd éves élet című könyvéből
