Tartalomjegyzék

A gravitáció átgondolásának szükségessége
A tér "áramlása"
A tér "gyorsuló áramlása" és a gravitáció
A gravitáció, mint gyorsulás
A forgómozgásokról a tér áramlásának szempontjából
A gravitáció "forrása"
A gravitáció új szemléletének kihatásai
Gondolatok a térről
Az idő "megfogalmazása"
A gravitáció új szemléletének hatása a kozmológiára
Mellékletek
Végszó helyett

1. A gravitáció átgondolásának szükségessége.

A legutóbbi 1,-1,5 évtizedben nyilvánosságra vagy felismerésre került kutatási és kísérleti eredmények arra utalnak, hogy feltétlen szükségessé vált a gravitáció kérdésének alapos átgondolása, felülbírálata, eddigi vele kapcsolatos nézeteink és jelenleg elfogadottnak tartott megállapításaink problémáinak megoldása, vagy legalább is azok pontos megfogalmazása.

A kérdés fontossága nyilvánvaló, hiszen világegyetemünk egyik legalapvetőbb jellemzője a gravitáció. Csak ennek pontos és helyes ismeretében remélhetjük univerzumunk, vele törvényeinek a megismerését. A huszadik század egyik legkiemelkedőbb tudományos alkotása volt az általános relativitáselmélet, mely gyakorlatilag éppen ezt a kérdést igyekezett tisztázni. Nem Einsteinen múlott, hogy nem sikeredett tökéletesre, hiszen az elmélet napvilágra kerülését követően számos új, annak születése idején még ismeretlen információ jutott a birtokunkba, melyeket lehetetlen volt előre belátni. Végeredményben, mondhatni a kvantumfizika majdnem teljes egésze az óta jött létre, bár Einstein éppen ebbéli munkásságáért kapta meg a Nobel-díjat.

Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg úgy a csillagászok, mint az asztrofizikusok jelentős része lezártnak, megoldottnak tekintik a kérdést. Az általános relativitáselmélet sikerei, és jóslatainak tökéletes igazolása valóban alapot nyújtanak a fenti feltevésre. Kétségtelen tény, hogy az elmélet a fizika egyik legkiválóbb alkotása, mely valaha megszületett. Ennek ellenére felmerültek kérdések, melyeket a relativitáselmélet nem képes (helyesen) megválaszolni, tehát jogos és szükséges igény vagy új, még tökéletesebb elmélet létrehozására, vagy a relativitáselmélet továbbfejlesztésére.

Talán a legnagyobb gondot a kvantumfizikai vákuumban végbemenő energiafluktuáció kérdése okozza. Mint ismeretes, ennek mértéke igen magas. Pontosan nem ismerjük mértékét, csak becslések kerültek megállapításra, jelentős szórással. Mértékét 1078 joule/cm3-től 10111 joule/cm3-ig becsülik.

Einstein nevéhez fűződik a tömeg-energia ekvivalencia felfedezése is. Ennek értelmében, a vákuumban lezajló energiafluktuáció tömegegyenértéke mintegy 1061, 1093 gramm/cm3. Szintén ismert (és szintén becsült adat) az általunk jelenleg belátható világegyetem összes anyagának a tömege, mely 1056 gramm, összesen. (Beleértve a sötét anyag tömegét is!) E két adat egybevetéséből az derül ki, hogy egyetlen cm3 vákuum tömege 5-38 nagyságrenddel meghaladja a világegyetem (jelenleg általunk belátható) összes anyagának a tömegét! Ez ugyan – önmagában – nem jelentene számottevő gondot, de az már igen, hogy a vákuum tömegének a tömegsűrűsége feltétlen meghaladja azt az értéket, mely fekete lyuk keletkezéséhez szükséges. (Amennyiben ez a tömeg létezik és gravitál! A kérdésre a dolgozat legvégén még visszatérek.)

Lehetséges, hogy világegyetemünk egy hatalmas fekete lyuk? Ilyen feltevéssel már találkoztam is, ezért elgondolkoztam a kérdés felett. Megállapítottam, hogy a felelet egyértelműen nem! Igazolása egyszerű. Lehetetlen olyan fekete lyuk létezése, melynek a geometriai, egyben gravitációs középpontja ne lenne igen erőteljesen és határozottan érzékelhető! (Jelenlegi nézeteink szerint!) Márpedig ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Valóban, fogas kérdésnek tűnik, megválaszolni jelenleg nem vagyunk képesek egyértelműen.

Tekintettel arra, hogy a tömeg-energia ekvivalencia kísérletileg is egyértelműen bizonyított, a kvantumfizikai vákuum energiafluktuációja úgyszintén, úgy gondolom, csak a gravitációval kapcsolatos nézeteinkben lehet a hiba, amiért az említett problémára nem tudunk kielégítő választ adni.

Megemlíthető, hogy ismert dolog a világegyetem látható és “fekete” tömegének az aránya. Az – jelenlegi nézeteink, illetve a jelenleg elfogadott gravitációelmélet szerint – mintegy egy a százhoz aránylik egymáshoz, a fekete tömeg “javára”. Az feltétlen igaz lehet, hogy nem minden anyagot vagy tömeget láthatunk. De az, hogy a láthatatlan tömeg mennyisége százszorosa legyen a láthatónak, feltétlen kétségeket ébreszt.

Kellőképpen átgondolva, Einstein gondolatmenetében is található egy “hiba”, ami az egész kérdésre kihat. Arról van szó, hogy megállapította, hogy egy gyorsuló fülkében jelenlévő megfigyelő a gyorsulásra merőlegesen érkező fénysugarat elgörbültnek látja. Erre a “jelenségre” alapozta a térgörbület meghatározást. Bár a fénysugár elgörbülésének a feltevése – az elvégzett kísérleteim szerint – nem feltétlen igazolt, az feltétlen tény, hogy az elgörbülést csak a megfigyelő látja annak, a gyorsulása miatt, a fénysugár valójában tökéletesen egyenes marad! Ha viszont az elgörbülés csak látszat, nem igazolja a tényleges (és valóban fennálló) gravitációs fényelhajlást, azaz a “térgörbületet”, tehát ez az “alap feltevés” – véleményem szerint – téves.

A valóságban természetesen felmerülnek egyéb kételyek is, (például a Di Herculis kettőscsillag esetében, ahol a számított érték 0,0234 fok/év, a mért érték pedig mindössze 0,0065±0,0018 fok/év) de azok az említettekhez viszonyítva “jelentékteleneknek” vagy “nem kellően igazoltnak” nevezhetőek. Sajnálatos módon naprendszerünk gyakorlatilag alkalmatlan az általános relativitáselmélet pontos tesztelésére. Mindezen túlmenően – meglátásom szerint – korántsem kizárólag matematikai jellegű, tehát a számításokkal van gond, (erre a felvetett probléma a legjobb példa), hanem elsősorban alapvető, magának a gravitációnak a megfogalmazása a kétséges. Ne feledjük, hogy a gravitációról – bár mindenütt jelen van – valójában meglehetősen keveset tudunk, és máig csak feltételezésekkel, és nem egyértelmű kísérleti eredményekkel kell beérnünk. Ennek talán egyik oka, hogy modellezni senki sem próbálta, (ez alatt nem a matematikai, hanem a kísérleti, “mechanikai” modellt értem) csak a hatásai alapján értelmezte Newton is, Einstein is. Valójában a “tömegvonzás” is, a “tér deformáció” is olyan fogalom, melyet kísérletileg meglehetősen nehéz (ha egyáltalán lehetséges) modellezni. Megemlíthető az a közismert tény is, hogy a relativitáselmélet – a jelenlegi formájában – a kvantumfizikával semmiképpen sem egyeztethető össze.

További, és feltehetően számottevő hiányosság, hogy sem Newton, sem Einstein nem tud a gravitáció miértjére, mikéntjére választ nyújtani. (a tér torzulása ugyan válasznak tekinthető a miként kérdésre, de a torzulás létrejöttének a miért és mikéntjére már semmi esetre sem.)

Bevezetésként, a téma felvetésének okára fentieket elégségesnek gondolom. Mindössze annyit szeretnék még hozzá fűzni, hogy nagy valószínűséggel a gravitáció pontos megfogalmazása egyéb kérdések megválaszolásában is fontos lehet. (Erre a kijelentésemre a dolgozatban példával is szolgálok.)

2000. augusztus 10. Benkő László

 

2. A tér “áramlása”.

Mind ez ideig – okát nem ismerem – egyetlen kivétellel senki sem foglalkozott (tudomásom szerint!) a tér esetleges mozgásaival, áramlásaival. Az egyetlen kivétel (nem számítva ide az elmúlt század elején feltételezett “éterszél" gondolatsort) a tér tágulásának a feltevése. Szeretném hangsúlyozni, a tér “tágulása” és az általam tárgyalandó “tér áramlások” teljes mértékben különböző, egymással még csak nem is kapcsolatos fogalmak. Először meghatározom a téma lényegét.

A tér “áramlása” kifejezés alatt azt értem, hogy a tér lokálisan valamilyen sebességgel – a tér egészéhez vagy az áramlás távolabbi környezetéhez viszonyítva – meghatározott irányba és sebességgel és/vagy gyorsulással áramlik. Jellemzője, hogy ez az áramlás mindenkor örvénymentes, (?!) és minden pontban azonos irányú. A “definícióba” az is beletartozik, hogy az áramlás iránya lehet párhuzamos, és lehet egy pont felé irányuló is. (Ebben az esetben természetesen a “minden pontban azonos irányú” kifejezés nem pontos.)

Először vizsgáljuk meg, mi történik, ha egy “anyaghalmaz,” melynek sebessége legyen v1, egy, a sebességirányára merőleges, v2 sebességgel áramló térben halad. (Természetesen minden gravitáló rendszertől távol, tehát “statikus”, illetve Euklidesi teret feltéve, az anyaghalmaz mozgása egyenes vonalú egyenletes mozgás lenne.)

Mivel az “anyaghalmaz” a térrel nem “súrlódik”, valamint a tér nem rendelkezik közegellenállással, tehát az anyaghalmaz nem veszít mozgásenergiájából, világos, hogy mozgása – Newton első törvényének mindenben megfelelve, - egyenes vonalú egyenletes mozgás marad. Mint belátható, a tér áramlása jelen helyzetben semmilyen hatással nincs az anyaghalmaz mozgására, annak útjára, sebességére, és irányára.

Másodjára vizsgálatunk alapját változtassuk meg a következő képen: az anyaghalmaz sebessége legyen ugyancsak v1, a tér áramlási iránya ugyancsak merőleges, de a tér rendelkezzen gyorsuló áramlással. A választ alaposan gondoljuk át!

Igaz, hogy az anyag a térrel nem súrlódik, de ha az áramlás gyorsuló, az anyaghalmaz a térben haladva és annak gyorsulására merőlegesen, ha továbbra is egyenes vonalú egyenletes mozgással haladna, a térhez viszonyítva gyorsulást valósítana meg. A gyorsuláshoz viszont energiára, folyamatos erőre lenne szüksége, ami nem áll rendelkezésére. Ennek következtében az anyaghalmaz pályájának el kell “görbülnie” az egyenes irányhoz viszonyítva. Az elgörbülés iránya azonos a tér gyorsulásának az irányával, mértéke a tér gyorsulásától és az anyaghalmaz (a tér gyorsulásának irányára merőleges) sebességétől függ. Remélem, eléggé érthetően fogalmaztam meg fentieket.

Nézzük meg most az anyaghalmaz sebességét. Világos, hogy az eredeti irányban az változatlan, arra a tér áramlása semmilyen hatással nincs, viszont arra merőlegesen, tehát a tér áramlási irányában a tér gyorsulásának a mértékében is létrejön egy sebesség-összetevő. (Pontosabban fogalmazva egy gyorsulás-összetevő.) Az anyaghalmaz tényleges (pillanatnyi) sebességét e két összetevő eredője adja. (például: vízszintes hajítás “közegmentes” gravitációs térben.)

Ha most a leírtakat összevetjük a gravitációról való gyakorlati ismereteinkkel, úgy mindkettő tökéletesen fedi egymást, teljes azonosságot mutat. (fenti példa) Minden esetre, legalább elgondolkodtató.

Lehetséges, hogy két, egymástól független “dolog” tökéletesen azonos “megjelenéssel” rendelkezzen? A valószínűsége meglehetősen kicsi. Úgy gondolom, érdemes meggondolni, hátha nemcsak megjelenésében azonos a “két dolog”, (a tér gyorsuló áramlása és a tér “deformációja”) de valójában nem is két különböző dologról van szó, hanem a “kettő” egy és ugyanaz. Már Einstein is megállapította, hogy a gravitációt nem lehet megkülönböztetni a gyorsulástól. (Igaz, lokálisan.)

Természetesen ebben az esetben a tér “áramlását” – a definícióban említettek szerint – egy pont felé való gyorsulónak kell tekinteni. Evvel a feltevéssel valóban teljes mértékben egyenértékű a tér gyorsuló áramlása a gravitációval.

Ami a “két dolog azonos megjelenési formáját” illeti, természetesen nem feltétlen fedi az igazságot. Lehetséges, vagy egyenesen valószínű, hogy csak az egyik lehet igaz. Hogy melyik, éppen erről szól ez a dolgozat.

Az viszont vitathatatlan tény, hogy a tér gyorsuló áramlása minden szempontból és teljes mértékben ekvivalens a gravitációval!

Éppen ez az ekvivalencia az, amire gyakorlatilag a dolgozat – gravitációra vonatkozó része –épül.

  

3. A tér “gyorsuló áramlása” és a gravitáció.

Az előző részben megfogalmazottak értelmében feltehető, hogy a gravitáció nem más, mint a tér – valamilyen okból bekövetkező – gyorsuló áramlása “egy pont felé”. Természetesen a megjelenés önmagában nem tekinthető bizonyítéknak, (ezt igazolja a tömegvonzás feltételezése is), de arra feltétlen okot ad, hogy a kérdést beható vizsgálatnak vessük alá. Vizsgálat alatt alapos elméleti, majd a lehetőségek szerint kísérleti bizonyítást, alátámasztást, illetve tagadást értek. A téma fontosságára már utaltam. Véleményem szerint úgy a világegyetem teljes működését, mint akár a mikrovilág eseményeit csak a gravitáció teljes és helyes ismeretében érthetjük meg!

Mielőtt tovább mennék, egy nyilvánvaló “gondra”, mely a fentiekkel kapcsolatban világosan látszik, szeretném felhívni a figyelmet. A tér áramlása alapján értelmezve a gravitációt, az egyértelműen tömeg függetlennek nyilvánul meg. Márpedig Newton szerint, (tömegvonzás) de Einstein szerint is a gravitáció fő “forrása” a tömeg. Jogos a kérdés, hogy ez, a korántsem mellékes és korántsem apróság nem zárja-e ki az eddigi feltevést?

Ha a bevezetésben taglalt, a kvantumfizikai vákuummal kapcsolatos problémára gondolunk, szinte kínálja a lehetőséget a megoldásra. Kétségtelen tény, ha nem a tömeg gravitál, az említett probléma megszűnik. (Megszűnhet)

Ha viszont nem a tömeg gravitál, hanem “valami más”, megint kérdések sora merül fel. Ha nem a tömeg a “tettes”, akkor mi? Statikus helyzetben miért szigorúan tömegarányos a gravitáció? Nem sorolom tovább, felesleges. Ha e két kérdésre logikus válasz nyerhető, a többire is, nagy valószínűséggel.

Elismerem, a tér áramlásának a feltevésével felmerült “kétségek” jelentősek. Továbbgondolásához először ezeket a “gondokat” kell tisztázni, hiszen megoldatlanságuk esetén az egész kérdés értelmetlenné válik.

Tegyük fel a kérdést, igaz-e, hogy a tömeg gravitál? A tapasztalat ugyan azt jelzi, hogy igen, (legalább is ez a látszat), de ez nem feltétlen igaz. A tapasztalat csak azt igazolja, hogy tömegarányos! (Statikus esetben!) Nem mindegy!

Gondoljuk végig, mi is a “tömeg”. Valójában a tömeg kifejezés mindenkor tehetetlenséget jelent. Tehát a tehetetlenség az, ami gravitálna? Ha belegondolunk, minden esetre meglehetősen furcsa lenne. A tehetetlenség, szinonimája a “cselekvő képtelenség”, éppenséggel jelentésében az ellenkezőjét jelenti. Tehát értelemszerűen lehetséges, hogy nem a tömeg az, ami gravitál, hanem valami más, ami viszont – legalább is statikus helyzetben – szigorúan tömegarányos. Még alátámasztja ezt az is, hogy dinamikus helyzetekben (pontosítva a kijelentést forgások, keringések jelenlétében) a gravitáció valóban nem pontosan tömegarányos.

Ezek meggondolásával lépek tovább. Tehát a legnagyobb “kétségekre” lehet válaszolni, nem zárják ki feltevésemet. Sőt, mint fentiek alátámasztják, bizonyos jelenlegi gondokra még a megoldás lehetőségét is “ígéri”.

 

4. A gravitáció, mint gyorsulás.

Einstein óta nem “Istenkáromlás” a gravitációt, mint gyorsulást szemlélni. A 2. pont szerint a feltevésem alapja, hogy a gravitáció valóban a tér gyorsulásának a megnyilvánulása. Természetesen ezt a kérdést is alaposan meg kell rágni.

Az a feltevés, miszerint a gravitáció gyorsulás, illetve annak megnyilvánulása, felveti a kérdést, hogy az ismert gyorsulások közül hasonlatos-e valamelyikkel, vagy sem. Ha hasonlít valamelyik ismert gyorsulásra, ez a hasonlóság milyen mértékű, illetve milyen formájú. Erre azért van szükség, mert a válasz sokat segíthet a ténylegesen gravitáló “tettes” megtalálásában.

Szedjük csokorba, amit eddig – a tér gyorsuló áramlásának a vizsgálatánál – egyértelműen és nagy biztonsággal megállapítottunk.

  1. A “hatás” kizárólag a tér gyorsulásától, valamint az anyag (a tér gyorsulására merőleges) sebességének a függvénye.
  2. A tér “gyorsuló áramlása” csak a saját áramlási irányában hoz létre sebességváltozást, és ez messzemenően független az anyag (vagy bármi más, például fény) sebességétől. Az anyagnak a tér sebességirányára merőleges sebesség-összetevője semmilyen változást nem szenved el.
  3. A gyorsulás (pálya görbület) létrejöttéhez semmilyen külön energiaforrásra nincs szükség!
  4. A tér gyorsuló áramlásának az alapján értelmezve a gravitációt, logikus, hogy a fénynek is el kell “görbülnie” gravitációs mezőben.

Vegyük észre, hogy fenti tulajdonságokkal rendelkező gyorsulást, egyetlen egyet ismerünk. Igaz, hogy az csak részben felel meg a fentieknek, de ennek ellenére a hasonlóság teljesen nyilvánvaló. Igen, a centripetális gyorsulásról van szó. Ez az a gyorsulás, mely nem a sebességet, hanem annak irányát változtatja meg, (abban tér el a fentiektől, hogy a centripetális gyorsulás a sebességet egyáltalán, semmilyen irányban és mértékben nem befolyásolja) messzemenően “tömegfüggetlen”, és fennmaradásához ez sem igényel semminemű energiát. Ebben a tekintetben egyedülállónak tekinthető.

Lehetséges, hogy a centripetális gyorsulásnak bármi köze lenne a gravitációhoz? Valóban, meglehetősen meglepő, szinte hihetetlen “eredményre” jutottunk, ha a válasz igen lenne. Érdemes elgondolkodni felette.

Ha már a centripetális gyorsulásnál tartunk, természetes, hogy a forgómozgásokkal is az eddigieknél behatóbban foglalkoznunk kell, hiszen az említett gyorsulás annak része. Igen szerencsés, hogy a forgásokkal – többé-kevésbé – könnyedén lehet kísérleti eredményekhez jutni.

Ezek a kísérletek, mérések alkalmasak lehetnek, hogy a feltevést alátámasszák, vagy kizárják. Egyértelmű bizonyítéknak – alátámasztás esetén – nem tekinthetők feltétlen, de a kérdés, illetve válasz valószínűségét számottevő mértékben befolyásolják.

 

5. A forgómozgásokról a tér áramlásának szempontjából.

A forgómozgások többes számát úgy értem, hogy a dolgok logikájánál fogva nem elegendő a síkforgás vizsgálata, vizsgálni kell valamennyi lehetőséget. Ehhez viszont egy kicsit alaposabban kell a szokásosnál a többdimenziós forgások kérdését kielemezni.

Mint ismeretes, az egy dimenzióból forgatott rendszerek (egy forgástengely körül) síkban, tehát két dimenzióban forognak. Az is közismert, hogy az egymásra merőleges két tengely körül forgatott rendszerek térben, azaz három dimenzióban forognak. Felmerül a kérdés, hogy a három, egymásra merőleges tengely körül forgatott rendszerek hány dimenzióban forognak? Matematikailag igazolható, hogy ezek a rendszerek is három dimenzióban forognak. Igen ám, de úgy tűnik, itt valami gond van. Ugyanis a természet élesen megkülönbözteti a három és a – nevezzük így – négydimenziós forgást. (Azaz a két, illetve a három, egymásra merőleges tengely körül forgó rendszereket.) A háromdimenziós rendszereket a természet minden áron igyekszik elkerülni, a “négydimenziós” (ismereteim szerint abszolút rotációként nevezett) forgások viszont minden további nélkül létezhetnek és léteznek is. Ilyenek az úgynevezett “precesszálló” rendszerek (is). Mint ismeretes, a világegyetem számos, talán túlnyomó többségű objektuma rendelkezik több-kevesebb precesszióval.

A kérdést kísérletileg vizsgáltam. Egyértelműen megállapítható volt, hogy a háromdimenziós forgásokat a természet valóban minden áron kerülni igyekszik. Jellemző adat, hogy egy vaskorong, melynek tömege 1850 gramm, átmérő 300 mm, fordulatszám n = 50/sec, amikor a síkforgásból “térforgásba” kényszeríttettem, az átmérő = M10 tengelye (anyaga nagy szakító szilárdságú acél, 120 kg/mm2 szakítószilárdság szavatolva adatlap szerint) a háromdimenziós forgás kezdetén azonnal eltörött. A csavarási erő nyomai a tengelyen igen jól meglátszanak.

Ugyanez a korong, azonos fordulatszám, majd n = 100/sec mellett, ha lehetősége volt precesszálni, minden gond nélkül működött. De ez a kérdés csak közvetve tartozik a tárgyhoz.

Még egy fontos dologra kell kitérnem a tényleges tárgyalás, illetve méréseredmények ismertetését megelőzve. Ez is régen és “teljes mértékben ismert” dolog, mégis érdemes vele külön foglalkozni. Ez pedig nem más, mint a síkforgás azon tulajdonsága, melyet a fizika könyvek úgy fogalmaznak meg, hogy a forgó rendszerek igyekeznek megőrizni forgástengelyüket. Sajnos, a leírt megfogalmazás meglehetősen pongyola stílusú. Nem derül ki belőle egyértelműen, hogy az az erő, (pontosabban tehetetlenség!) mellyel ellenáll a tengelyre merőleges (vagy akármilyen) elforgatással szemben, az tehetetlenség vagy vesztesség. Természetesen tehetetlenségről van szó. Csakhogy a dolog evvel nincs elintézve. Tapasztalatom szerint ez a tehetetlenség, az általam ismertek közül – a nyugalmi tömeghez viszonyítva – lényegesen nagyobb mértékű minden más tehetetlenségnél. Már néhányszor tíz fordulat/sec-nál is többszöröse a nyugalmi tömeg tehetetlenségének!

Az említett “tehetetlenség” némileg bonyolultabbá teszi a pontos megfogalmazásokat, melynek oka a következő: minden forgás – most a síkforgásról van jelenleg szó – rendelkezik a jól ismert forgásenergiával, (forgástehetetlenséggel) mely nyilvánvalóan mozgásenergia. Ennek ismert a matematikai számítási képlete is, komplikációról szó nincs. Igen ám, de a fentebb említett “tehetetlenség” is “tárol” számottevő energiát, megléte esetén. Ráadásul ez az energia – adott esetben – nagymértékben meghaladhatja az előbb említett forgásenergia mértékét. A tényleges gond az, hogy ennek a tehetetlenségnek, illetve az általa tárolt energiának, nincs külön neve. Ha én “forgásenergiáról” beszélek, csak szigorúan síkforgás esetén egyértelmű, hogy miről van szó. Három és “négydimenziós” (abszolút rotáló) forgásoknál meg kell határozni, a két, egymástól feltétlen különböző tehetetlenség közül melyikről van szó! Ezért kellett kitérnem külön erre a kérdésre. A következő megnevezést fogom használni: A “hagyományos” értelembe vett forgástehetetlenséget forgástehetetlenségnek, a “tengelyelfordítással szembeni” tehetetlenséget pedig forgástömeg címen jelzem. (Ennek a megnevezésnek az oka a továbbiakban világossá fog válni.)

Lényeges megemlítenem, hogy tapasztalatom szerint a “forgástömeg” nagy pontossággal arányos a centripetális gyorsulással.

Gondolom, a fenti kitérő szükségessége mindenki számára világos, és érthető a megfogalmazása.

Ezek után már valóban a tárgyra térhetek, tehát az elvégzett kísérletek és mérések eredményeire. Kezdeném egy kísérleti tapasztalattal, mely vagy újdonság, (írásokban sehol nem találkoztam vele) vagy ha ismeri is valaki, még közölni sem tartotta érdemesnek. A “négy dimenzióban forgó rendszerek” (a továbbiakban abszolút rotációs rendszerekként említem) – a mindhárom irányban való forgásuk következtében – nem csak elforgatással szemben tanúsítanak jelentős “tehetetlenséget”, hanem egyenes irányú (minden irányban!) elmozdítással szemben is. Lehetséges, hogy ez közismert jelenség, de hangsúlyozom, leírva sehol nem találkoztam vele. Pedig fontossága szinte felbecsülhetetlen! Ugyanis ez a “jelenség” számot adhat az anyag (részecskék) tömegének a “keletkezéséről”, egyúttal okáról. Mindössze azt kell feltennünk, hogy a foton – itt nem részletezett okból – abszolút rotációt végez, és az adott (ekvivalens) részecske tömegének az oka már is természetessé és nyilvánvalóvá válik. Biztonsággal kijelenthetem, hogy az abszolút rotáció “minden irányú tehetetlensége” teljes mértékben ekvivalens a tömeggel. Hogy jön ez a gravitációhoz? Rögtön kiderül.

A kísérleti mérések eltervezésének az első szakaszában felmerült egy nehézség. Arról van szó, hogy a forgómozgásnak az általános relativitáselmélet értelmében is gravitálnia kell, mégpedig a forgásenergia tömegegyenértékének a függvényében. (Ismereteim szerint) Mint az logikus, ez az érték a “szokványos”, hétköznapi fordulatszámok esetén (pontosítva a leírtat: a fénysebességgel össze nem mérhető kerületi sebességek esetén) igen alacsony. Ez volt a szerencse. Ugyanis ha valóban a centripetális gyorsulás gravitál, a fellépő gravitáció értékének lényegesen nagyobbnak kell lennie, valamint – kellő pontosságú mérések esetén – eldönthető, hogy a fellépő “hatás” (mármint a gravitáció) a forgásenergiával vagy a forgástömeggel arányos. A mérések egyértelműen az utóbbi, tehát a forgástömeggel való arányosságot igazolták!

Illik megemlítenem, hogy a forgástömeg is tehetetlenség, csak lényegesen meghaladja a forgásenergia mértékét. Így a “hagyományos” értelemben is valóban szükséges gravitálnia. A döntő különbség az, hogy a forgásenergia tömegfüggő, míg a forgástömeg nem. Ebből következik, ha egy forgó rendszerben – például forgó korongok vizsgálatánál – egymással azonos méretű, de eltérő tömegű korongokat mérünk, a forgásenergia – természetesen – a tömeg függvényében avval egyenes arányban változik, de a forgástömeg, mely a centripetális gyorsulás “következménye”, a korong tömegétől messzemenően független. (A két vagy több korong vizsgálatát természetesen egymással azonos fordulatszámokon kell mérni. Azt is feltétlen közölnöm kell, hogy az “abszolút rotáló” rendszerek “irányfüggetlen tehetetlensége” csak abban az esetben irányfüggetlen valóban, tehát minden irányban azonos, ha mindhárom forgássíkban azonos a fordulatszám is. A forgás irányától, azaz hogy jobbforgásról vagy balforgásról van szó, már teljes mértékben független, tapasztalatom szerint.)

 

1. ábra.

Azt is illendőnek találom, hogy a mérés eszközeiről is szóljak néhány szót. A mérésekhez részben az 1. ábrán bemutatott eszközt használtam. (a rajz csak vázlatosan ábrázolja az eszközt)

Az állványzatra szerelt forgó keret – a két végén elhelyezett tengely, illetve golyóscsapágy révén – szabadon foroghat az állványzaton. A keretben elhelyezett motor, (szénkefés) aminek a korong forgatása a feladata, a két (egymástól és a váztól, kerettől elszigetelt) golyóscsapágyon keresztül kapja a meghajtáshoz szükséges feszültséget. A korong úgy volt elhelyezve, hogy annak forgássíkja éppen egybeessen a keret forgástengelyével. A motor fordulatszáma toroid trafóval állítható, ellenőrzése sztoboszkóppal történik. (Erre a célra egyébként a tirisztoros fordulatszabályozó eszközök is tökéletesen megfelelőek.)

A “gyorsító hengerre” vékony, erős szál van csévélve, melynek egyik vége a hengerhez van erősítve, a másik végére cserélhetően különböző tömegű “súlyok” akaszthatók. Méréseknél a gyorsító tömeg 1 méter “sűlyedésének" az ideje a “mérték”. (időben kifejezve)

A forgó keret pontos kiegyensúlyozottságáról a rajzon jelzett “ellensúly” gondoskodott.

Ez az eszköz a “forgástömeg” mérésére volt alkalmas. Segítségével egyértelműen és – relatíve – pontosan mérhető a “forgástengelyre merőleges irányú elforgatásnál” fellépő tehetetlenség.

Fentihez nagymértékben hasonló eszközt alkalmaztam a mérések, illetve azok kiértékelésének ellenőrzéséhez. Ez az eszköz nem forgott körbe, csak, mint “fizikai inga” működött.

A legtöbb mérést az utóbbi eszközzel voltam kénytelen végezni, mert az említett, háromdimenziós forgások okozta problémák, ennél az eszköznél nagyobb mértékben voltak kiküszöbölhetők. (a harmadik dimenzióban kisebb sebességű, mint az előbb említett. Ennek ellenére még ezen eszköznél is merültek fel “gondok”, nem kis mértékben.) A dolgozat végén közölt táblázatok is evvel az eszközzel lettek kimérve.

Az “abszolút rotációs” mérések vizsgálatához egy külön készülék is készült, mellyel úgy a háromdimenziós, mint az abszolút rotáló rendszerek tulajdonságainak a mérései történtek. Erre azért volt szükség, mert igen fontos volt a “minden irányban azonos fordulatszám” lehetőségének, illetve megvalósításának a biztosítása. Ennek vázlatos (működési elvének) rajzát is mellékelem, a dolgozat legvégén.

Ami a közvetlen gravitációs méréseket illeti, erre a célra készült egy nagyméretű torziós inga. Adatai a következők: ingarúd hossza 1000 mm, mind két végén 1-1 100 gr. tömeg, (ólom) az inga torziós szála 0,2 mm átmérőjű acélhuzal, hossza 1450 mm. Az inga doboza ónozott vaslemezből készült, mely ez által földelhetővé és mágnesesség ellen árnyékolttá vált. Az inga felfüggesztési pontja elforoghat, ezt egy mindkét irányba forgó motor 1:1 296 000-hez áttételű rendszeren keresztül forgatja. Az inga “nyugalmi” helyzetét, illetve az abból való kimozdulást egy elektronika nagy pontossággal érzékeli, és – megfelelő erősítőn keresztül – vezérli a motort, hogy az inga a kiinduló (nyugalmi) helyzetébe térjen vissza. A motor tengelyére erősített fordulatszámláló – a közölt áttételnek megfelelően – fokmásodperc leolvasási pontosságot tesz lehetővé. (360°= 1296000 fokmásodperc)

Az inga érzékenységére jellemző relatív adat, hogy szökőár idején (újholdkor) 210” (fokmásodperc) kitérést jelez 12 órán belül.

Megemlítendő, hogy az inga el nem hanyagolható ár-apály érzékenysége – bár az számításba vehető elvileg – nem kevés gondot okozott, és feltehetőleg a mérések pontosságát is befolyásolta. Mint hibaforrást, feltétlen közlendőnek tartom. Igaz, a mért értékek minimum egy nagyságrenddel meghaladták a hiba lehetséges maximumának mértékét, de a pontatlanság, az pontatlanság. Egyéb “műszerek” modelljei is készültek, néhány mérést ezekkel is végeztem. Lényegében valamennyi eszközzel azonos eredményre jutottam.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a forgásgravitáció – síkforgás esetében – nem gömbszimmetrikus, csak tükörszimmetrikus. A “hatás” a forgássíkban a legerősebb, onnan a forgástengely irányába távolodva egyre gyengül, de a forgástengelyben, ahol a minimumot mértem, sem nulla. Ennek a kimérése még nem történt meg, de tervezem a mérések mihamarabbi elvégzését.

Az eddig rendelkezésemre álló adatok értelmében az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a forgástengellyel bezárt szög szerinti “változás” a koszinusz függvény szerint történik.

 

6. A gravitáció “forrása”.

Az eddigiekben azt állapítottam meg, hogy a gravitáció egyik fő forrása a forgás. Ez a megállapítás viszont számos kérdést vet fel. Elsőnek talán azt, hogy egyedüli forrás, vagy sem. Második, de az elsőnél talán még fontosabb, hogy a forgások miért gravitálnak. Ezután jön a hogyan kérdése. Tovább egyelőre ne folytassuk, mert valószínű, hogy az említettekre adandó válaszok amúgy is felvetnek egyéb kérdéseket, és/vagy választ adnak a többi felteendőre.

Tekintsük a leírtakat – bevezetésként! – Newtoni, Einsteini “szemmel”. Természetes, hogy a forgástömeg – lévén “tekintélyes tehetetlenség” – számottevő mértékben gravitál. Logikus lévén, akár posztulálhatnók a kérdést. Nekem viszont “hobbim”, hogy képtelenségnek tartom a természetben a posztulátumok létezését. Erre a témára itt nem térek ki, mindössze annyit említenék, hogy nézetem szerint a természet tapasztalt tökéletes működése lehetetlen lenne posztulátumok, pláne “véletlenek" alapján, de azok “megengedésével” sem. (Megemlítve a nézetemet, a véleményem az, hogy a természetben egyetlen posztulátum létezik, nevezetesen az, hogy mindennek logikusnak, “természetesnek” kell lennie, valamint mindennek az ok-okozati összefüggésen kell alapulnia.)

Ez a véleményem indított arra, hogy a leírtakat továbbgondoljam, megtaláljam az okot és a mikéntet is. Az eddig leírtak alapján tehát meg kell találni az anyag azon “tulajdonságát”, mely egyrészt feltétlen egyenesen arányos az anyag tömegével, másrészt valamilyen forgás, mégpedig abszolút rotáció. (Ennek a tehetetlensége irány független.)

Első pillanatban felmerül a kérdés, ismerjük-e már az anyag eme tulajdonságát, vagy sem? Természetesen, elképzelhető, hogy nem minden tulajdonságát ismerjük még az anyagnak, így ezt a “tulajdonságát” sem. Meglátásom szerint viszont ismert, csak – kissé – félreismert tulajdonságról van szó. Véleményem szerint ez a tulajdonság nem más, mint a spin. Azt tudjuk róla, hogy “valamilyen forgás”, de eddig ezt nem tekintettük valódi forgásnak.(Eddigi nézetünk valóban nem támogatja a spin “abszolút rotációs” nézetét.) Ha viszont a spin abszolút rotáció, tehát az eddigiek szerint megfogalmazva négydimenziós forgás, (természetesen abban az esetben, ha mindez valóban igaz is) úgy logikus választ ad szinte minden eddig felmerült kérdésre.

  1. Logikus, hogy “statikus helyzetben” a gravitáció szigorúan tömegarányos, hiszen mindkettő forrása egy és ugyanaz. (A spin)
  2. Logikus, hogy az energiák – jellemzően – nem gravitálnak, hisz nem rendelkeznek spinnel, vagy egyéb “forgással”. Amelyik forgással rendelkezik, (például a forgásenergia) az – a forgásának mértékében – gravitál is.
  3. Világos, hogy “antigravitációval” nem, vagy csak igen ritkán találkozunk, hiszen ez “antiforgást” jelentene. (Eddig, legjobb tudomásom szerint, igazoltan nem találkoztunk az antigravitáció jelenségével.)
  4. Az is természetes, hogy dinamikus körülmények között, vagyis keringések, tengelyforgással rendelkező rendszerek esetén a tömegarányos gravitációhoz a rendszerek forgásából, keringéséből adódó összetevő is hozzá adódik. Ezért nem “pontos” a Newtoni matematikai megfogalmazás, és lényegesen pontosabb az Einsteini. Einstein ugyanis számításba vesz a tömegen kívüli tényezőket is, tehát a tényleges értékhez feltétlen közelebbi értékhez jutunk az általános relativitáselmélettel. Más kérdés, hogy az így számított érték valójában csak közelebbi, vagy ténylegesen abszolút pontos.

Mint belátható, valóban természetes válaszok nyerhetők a tér áramlásából levezetett értelmezés alapján. Szeretném hangsúlyozni, hogy a tér áramlásának a feltevése és a spinre vonatkozó feltevés két különálló dolog! Elképzelhető, hogy csak az egyik felel meg a valóságnak, annak ellenére, hogy együtt teljes egésznek tűnik. A spinre vonatkozó feltevés kizárólag spekuláción alapul, azt valójában semmi nem támasztja alá. Minden további nélkül az is lehetséges, hogy az anyag azon tulajdonságát, mely a “tömegéért is valamint a gravitációjáért is” egyaránt felelős, még nem ismerjük. Azt – gondolom – joggal feltételezem, hogy mindkettőt egy és ugyan-az a “tulajdonság” hozza létre.

Tulajdonképpen az eddig tárgyaltak három, (valójában négy!) egymással ugyan szoros kapcsolatban álló, de önálló témát merítenek ki, nevezetesen a gravitáció mibenléte, mint a tér gyorsuló áramlása, a gravitációt létrehozó mechanizmus, a forgások, illetve a centripetális gyorsulás, valamint a harmadik a centripetális gyorsulással rendelkező spin, mint a “folyamat kiváltója”, megvalósítója. (A negyedik “megállapítás”, ami jelentőségében a gravitáció megfogalmazásával minimum egyenértékű, az abszolút rotáció tehetetlenségre vonatkozó megállapítása, tehát a tömeg posztulátumának a feloldása.)

Még néhány “keresetlen szó” erejéig vissza kell térnem a centripetális gyorsulásra. Valóban, nem tűnik egyértelműnek, miért is gravitálna. Eddig “mindössze” annyit említettem, hogy nagymértékben hasonlít a gravitáció tulajdonságaihoz. Ez, mint az könnyen belátható, igaz is. Viszont az is tény, hogy ez önmagában nem elegendő indok.

A centripetális gyorsulás gravitációját egy valójában igen egyszerű, bár kétségtelenül vitatható feltevéssel tudom “indokolni”. Mint ismeretes, minden létrejövő gyorsulás elengedhetetlen feltétele valamilyen erő jelenléte. Lehetségesnek tartom, hogy ez a “tétel” fordítva megfogalmazva is igaz, nevezetesen minden jelenlévő erő szükségképpen létrehoz gyorsulást.

Olyankor, amikor a gyorsulás ténylegesen létrejön, minden úgy történik, mint azt az eddigi ismereteink alapján feltételezzük. Ha viszont a gyorsulás létrejöttének valamilyen akadálya van, például egy forgó korong kerületén lévő anyagi pontról van szó, amit az anyag szakítószilárdsága tart a helyén, vagy egy összenyomott, de összenyomott állapotában lekötött rugóról van szó, tehát az erő nem képes a gyorsulást ténylegesen létrehozni, akkor a gyorsulás a térrel szemben jön létre, mégpedig oly módon, hogy ha a “tárgy” nem gyorsulhat a térben, a tér gyorsul a tárgy felé . (Ha a hegy nem megy (mehet) Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.)

Ugyancsak megemlítendő a közismert “örvény” jelensége, mely a forgásoknál – mint az teljes mértékben természetes – létrejön. Gondolom, senki nem tartja “lehetetlennek”, vagy “csodának”, netán “logikátlannak”, ha felteszem, hogy a forgó rendszerek “magukkal ragadván a teret”, abban örvényt hoznak létre. Az pedig már manapság is igen jól ismert jelenség, hogy az örvények egyrészt igen stabilis képződmények, másrészt jelentős mértékű “szívóhatással” rendelkeznek. Elég a tornádókra, vagy akár a folyókban létrejövő örvényekre gondolni. (Mellesleg, az örvények tulajdonságaira is némi magyarázattal szolgál a gravitációnak a tér gyorsuló áramlása alapján történő értelmezés feltevése.)

Természetesen a kérdés korántsem olyan egyszerű, mint az a három fenti bekezdésben leírásra került. Lehetséges, (vagy egyenesen valószínű?) hogy a természet megkülönbözteti a statikus, (pl. rugó) és a dinamikus (forgás) helyzet közötti eltérést. Ezt a kérdést – kísérlettel, méréssel – viszonylag igen egyszerűen meg lehet válaszolni. Nagyon sajnálom, hogy jelenleg nem áll módomban a szükséges mérést elvégezni, mert az egyértelműen választ adna a felmerült kérdésre.

 

7. A gravitáció új szemléletének kihatásai.

Megvallom, evvel a témával valóban csak felületesen, érintőlegesen kívánok foglalkozni. Mint azt az eddigiekben említett témák is alátámasztják, valóban, számos területet érint a kérdés. Talán még nem is az érintett területek száma az, ami gondot okoz a leírtak helyessége esetén, hanem az, hogy ezeket a területeket a jelenleg elfogadott nézetek terén jócskán felborítja, írhatnám, felkavarja, vagy egyenesen szétzilálja. Már magának a forgómozgásnak az értelmezése is tisztes változást szenved. Mivel a forgás világunkban meglehetősen jellemző, az értelmezés megváltozása a csillagászatra és az asztrofizikára közvetlenül hatást gyakorol. (Például a fekete lyukakról szóló eddigi nézeteinket feltétlen újra kell(ene) gondolnunk, valamint a csillagok születésére is egészen új, de teljes mértékben természetes, logikus magyarázattal szolgál.) De a “földi” technikának is egyik alapja a forgás, még ott is számolni kell vele, igaz, csak igen magas fordulatszámok esetén. Az is természetes, hogy a napjainkra jelentős mértékben fejlődött űrkutatásoknál is tekintettel kell lennünk a leírtakra. És az eddig felsoroltak csak a gravitációra vonatkoznak.

Említeni kell a napjainkban oly divatos kozmológiát is. Mi sem természetesebb, mint az, hogy az új szemlélet ezen a téren is tisztes felfordulást eredményez(ne). Gyakorlatilag az egész “ősrobbanás” kérdését – beleértve a felfúvódó modelleket is – teljes mértékben megkérdőjelezi, legalább is a jelenlegi formájukban. Meggyőződésem, hogy az úgynevezett “sötét anyag” értékére is lényegesen eltérő eredményt nyújt az új elmélet, feltevésem szerint sokkal helyesebbet, mint a jelenlegi feltételezett érték. Oka igen egyszerű, figyelembe veszi a galaxisok számottevő forgását. Sajnos, nem állnak a rendelkezésemre a szükséges adatok, így nem áll módomban ezt leellenőrizni.

Meg kell említenem, hogy az új szemlélet – természetesen igaza esetén – jelentős mértékben kihat a részecskefizikára is. Függetlenül attól, hogy a spin, vagy más, netán eddig ismeretlen “részecskesajátosság” felelős az anyag gravitációjáért és tömegéért, “beleszól” a részecskefizikai nézeteinkbe. Meggyőződésem, hogy nem is kicsi mértékben.

Abban az esetben, ha a spinre vonatkozó feltevés is igaznak bizonyul, vagy netán új felfedezés révén egyéb tulajdonságát ismerve meg az anyagnak, mint a gravitáció és a tömeg forrása, a fenti kép még sokkal “ijesztőbbé” válik. Ez azt jelentené, hogy még a részecskefizikára és/vagy a kvantumfizikára is kiterjed az új szemlélet “hatásköre”. A kvantumfizikára egyébként – közvetve – maga a gravitáció új szemlélete is kihat, erről kicsit később írok. Minden esetre tény, hogy meglehetősen nagy “zűrzavart” képes kavarni a feltevés. Talán – ebben a tekintetben – túlszárnyalhatja az általános relativitáselmélet által felkavart “állóvizet” is. Tisztában vagyok a leírtak “súlyával”, de nézetem szerint fontosabb az igazság, mint a – végeredményben főleg kényelmi okokból való – ragaszkodás a megszokotthoz. Még akkor is, ha ez rengeteg munkával és kínnal jár együtt, és rengeteg és feltétlen jó szándékú, eddig az értelmet dicsőítő tudás “szemétbe dobásával” jár együtt.

Nem kívánok tovább “filozofálni” ezen a témán, a jövő feladata a válasz és a megoldás is. Hagyjuk meg neki.

 

8. Gondolatok a térről.

A tér az a “fogalom”, melyről talán a legkevesebbet tudjuk, bár minden lét legalapvetőbb “eleme”. A térről – ha jól meggondoljuk – több elképzelés is született már, de úgy tűnik, hogy egyik sem fedi teljes mértékben a valóságot. A Newtoni, “statikus és Euklideszi” elméletnek ellentmond(ani látszik) a Michelson-Morly által elvégzett kísérlet. Ezt váltotta fel a tér “éter elmélete”. Ennek a lényege, - igen nagy vonalakban, - hogy a tér egy mindenen áthatoló, igen finom “fluidum”, tehát ez a nézet az, mely elsőként anyagi értelemben értelmezi a teret.

Való igaz, hogy nem egyszerű feladat olyan “valamit” megfogalmazni, meghatározni, ami láthatatlan,(?) közvetlenül érzékelhetetlen,(?) – a szokásos meghatározások szerint – “színtelen, szagtalan, íztelen”, s legfeljebb közvetett hatásaiban észlelhető. (Elnézést a “tudománytalan” meghatározásért.) A két zárójelbe tett kérdőjel nem véletlen, azokra rögtön visszatérek.

Az is feltétlen igaz, hogy jelenlegi, elfogadottnak tekinthető nézeteink feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmaznak, tehát – finoman megfogalmazva – valószínűtlen a helyességük. A továbblépéshez – szerintem – talán éppen ezekből lehet kiindulni.

Lássuk a legalapvetőbb problémát. Einstein az általános relativitáselmélet kapcsán kijelentette, hogy az üres tér az semmi. Igen ám, de Ő maga is ezt a “semmit” tulajdonság(ok)al ruházta fel, nevezetesen azt állítva, hogy a gravitáció a tér torzulása, és ezt a torzulást a fény is követi. Tehát ez a semmi mégsem lehet valóban semmi. (A feltételezett több kvantumállapotról nem is szólva.)

Belegondolva a dolgokba, valóban, a “távolság” is “tartozéka” a térnek. Tegyük fel, hogy két csillag egymástól való távolsága négy fényév. Ha a tér valóban semmi sem lenne, ha valaki megkérdi, mi választja el a szóban forgó két objektumot, igencsak helytelen lenne azt állítani, hogy semmi. Tehát a tér feltétlen “valami”. (A két kérdőjel. Ugyanis a távolság látható, érzékelhető közvetlenül.)

Tehát azt feltétlen kijelenthetjük, hogy a tér a minden irányú távolság, illetve kiterjedés “megnevezése”. Ez – nézetem szerint – feltétlen megfelel a “tér” – eddigi ismereteink szerinti – meghatározásának. (Más kérdés, hogy ezen felül még mi tartozik a tér fogalmába, illetve milyen egyéb tulajdonságokkal rendelkezik.) Megállapításomat – az ellenőrzés okán – vizsgáljuk meg ismereteink alapján.

Igaz, hogy éppen én “tagadom” Einstein azon állítását, miszerint a gravitáció a tér “torzulása”, (véleményem szerint a tér gyorsuló áramlása,) kezdjük a vizsgálatot mindkét állítás alapján.

Ha a gravitáció a tér torzulása, belátható, hogy a térről állítottak nem állanak szemben az ismereteinkkel. A távolság torzulása – akár irányfüggően, akár irányfüggetlenül – beláthatóan lehetséges és elképzelhető esemény. Ha figyelembe vesszük Einstein azon nézetét, hogy a tér “semmi”, bizonyos mértékig “elfogadhatónak” is tekinthetjük, hiszen anyagi értelemben valóban semmi a fenti meghatározás szerint a tér.

Ha a gravitációt a tér gyorsuló áramlásának tekintjük, ugyancsak a fentihez hasonló eredményre jutunk. A meghatározás értelmében (mármint hogy a tér a minden irányú távolság) logikus választ kapunk arra a kérdésre, hogy “hova lesz” az anyagból a folyamatosan és gyorsulva felé áramló tér. Világos, hogy a tér “bármilyen sűrűségű” lehet, hiszen a távolságra semmilyen megkötést nem ismerünk. (A távolság nem sűrűsödik vagy hígul, és minden megkötöttség nélkül változhat korlátlanul.)

Az eddigiek – nagy valószínűség szerint – természetesen nem feltétlen tartalmazzák a tér valamennyi “tulajdonságát”, de annak igen nagy a valószínűsége, hogy a leírt a legjellemzőbb, a legfontosabb.

Jogos kérdés, miért fontos meghatározni a teret. A válasz igen egyszerű: világegyetemünk legalapvetőbb eleme, hiszen minden lét és történés csak a térben lehetséges. Véleményem szerint jogos annak feltevése, hogy minden esemény csak úgy érthető és fogalmazható meg valósághűen, ha a történés közegét is pontosan ismerjük.

Miért is “nehéz” a teret pontosan megfogalmazni? Erre sem nehéz válaszolni. Azért, mert benne vagyunk! Gondoljuk el, hogy egy szobában vagyunk bezárva, aminek nincsenek ablakai, és az a feladatunk, hogy meghatározzuk, leírjuk azt az épületet, amiben a szobánk van. Szinte lehetetlen – legalább is közvetlenül – a feladat megoldása. Az általunk “belátható” terület nem feltétlen utal az egészre, az igencsak sokféle lehet. Körülbelül így vagyunk a térrel is. Ezért írtam, hogy az a gond, hogy benne vagyunk, és valóban tény, és tudjuk is, hogy a tér feltétlen nagyobb, mint amekkora “terület” – jelenleg! – általunk egyáltalán belátható, s benne lévén, rálátásunk sincs a térre.

Igaz, hogy a térről fentebb leírtak – legalább is egyelőre – elégségesek a további vizsgálatok megkezdéséhez, de csak kiindulásra, mint az beigazolódik.

Előzetesen csak annyit szeretnék a többi tulajdonsággal kapcsolatban megemlíteni, hogy jelenlegi nézeteink szerint a tér is rendelkezik több (minimum két) kvantumállapottal. Ezt a nézetet – véleményem, illetve meglátásom szerint – van olyan dolog, ami alá is támasztja. Erre a kérdésre, amit igen fontosnak tartok, még visszatérek.

Mint tudjuk, “mozgás”, tehát sebesség (és gyorsulás) is csak a térben lehetséges. Igen ám, de a mozgás (és természetesen a gyorsulás is) nemcsak a teret követeli meg “közeg” gyanánt, de az idő “létét” is. Ebből következik, hogy az időnek is kapcsolatban kell állnia a térrel. Einstein valószínűleg ezek meggondolásával jutott arra a következtetésre, hogy az idő is része a térnek, tehát annak – élve az Ő kifejezésével – negyedik dimenziója.

Sajnálatos módon, Einstein ezen nézete a mai napig nem igazolódott, bár általánosan elfogadottnak nevezhető. (Téridő megnevezés) Kellő mélységben belegondolva a dolgokba, el kell fogadnunk, hogy az idő, – bár kétségtelenül szorosan kapcsolódik a térhez, – avval nem azonosítható, tehát nem tekinthető részének sem.

Először is, az idő nemcsak a térrel “rokon”, de egyéb dolgokkal is, melyek egyértelműen nem “tartozékai” a térnek. Ilyen például a sebesség, és a gyorsulás is. Igencsak furcsán hatna, ha valaki azt állítaná, hogy a sebesség és a gyorsulás is dimenziója a térnek. Pedig ugyan olyan joggal állíthatná ezt bárki, mint az időről. Hiszen a sebesség és a gyorsulás is csak térben és időben lehetséges.

Talán éppen ez az “és” az, ami a legfontosabb. A térre is, az időre is egyaránt vonatkozik a meglét szükségessége. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy – elvileg! – mindkettő lehetséges külön-külön, egymástól függetlenül. Természetesen logikus, hogy az idő sem létezhet a tér jelenléte nélkül, hiszen minden, amit “történésnek” nevezünk és nevezhetünk, csak a térben lehetséges.

Gyakorlatilag az eddig leírtak – meglátásom szerint – elégségesek a gravitáció és a tér viszonyának a megfogalmazásához. Ezért – legalább is egyelőre – lezártnak tekintem a térről írtakat.

“Utóiratként” talán még annyit érdemes megemlítenem, hogy elképzelhetőnek tartom a tér kvantáltságát is. Ezt – meglátásom szerint – semmi sem zárja ki, ugyanakkor több dolog is – ha nem is beszélhetünk alátámasztásról, de – indokolja. Ezekről jelen helyen nem szándékozom “polemizálni”, mindössze megemlíteni kívántam.

 

9. Az idő “megfogalmazása”.

Az idővel kapcsolatban még fokozottan igaz, amit a térrel kapcsolatban írtam, nevezetesen ami a kérdés megfogalmazásának a nehézségeit illeti. Ráadásul az időre még annyi “rálátással” sem rendelkezünk, mint a térre. Azon túl, hogy “érzékeljük” létét, tehát érezzük “múlását”, semmilyen közvetlen ismerettel nem rendelkezünk róla. Nem kis gondot okoz az is, hogy az időt mérni is csak közvetve vagyunk képesek, hiszen minden “óra” alapvetően egy “időben állandó folyamatot” használ az idő “mérésére”. A valóságban természetesen a “mutatott idő” nem a ténylegesen múló idő, hanem csak összehasonlításra alkalmas “valami”, ami feltevésünk szerint “időben azonos” a mérni szándékozott értékkel.

Mint az belátható, a leírtak nem kis problémát jelentenek, illetve pontosabban fogalmazva jelenthetnek. Gondoljunk csak bele, van “valami”, amiről csak feltevésekkel rendelkezünk, a lényegét csak érzéseink alapján értelmezhetjük, és még a mérését is számos bizonytalanság terheli. Miért? Pontosan evvel kezdem.

Az időt mérő eszközök az “óra” nevet viselik. Ezek lehetnek mechanikai eszközök, elektronikus eszközök, de lehetnek valamilyen fizikai jelenségen alapuló, fizikai folyamat alapján működő eszközök is. A lényeg, hogy valamennyi mérőeszköz eszköz, és pontosan ez a gond. Ugyanis minden elképzelhető eszköz – amint az természetes is – “alá van vetve a természet minden reá vonatkozó törvényének”, amiből következik, hogy ezen eszközök működését jelentősen befolyásolják a jelenlévő időtől messzemenően független egyéb fizikai körülmények is. Amennyiben pontosan ismerjük (ismernénk!) e körülmények hatását az adott eszközre, úgy számításba vehetjük (vehetnénk) ugyan, de ez korántsem mondható el jellemzően. Igen gyakran még az adott körülmények tényleges fizikai befolyását sem ismerjük, nemhogy számításba vehetnénk.

Az előző bekezdésben említettekre egy-egy példát is szeretnék említeni, hogy a leírtak feltétlen világosak, érthetőek legyenek. Elsőként említeném a földünkön eddig legpontosabbnak tartott (a mechanikai órák között!) mechanikai rendszerű órát, az úgynevezett “ingaórát”. Igaz, hogy működési elve valójában a fizika hatáskörébe tartozó “matematikai inga” elvén nyugszik, de ennek ellenére ide sorolható. Mivel az említett óra lengésidejét az inga hossza valamint a jelenlévő gravitáció határozza meg, ezek megváltozása viszont függetlenek az időtől, ellenben a lengésidő is – feltehetően – nem függ a jelenlévő idő “tempójától”, a valódi idő meghatározása vele – meglátásom szerint – nem feltétlen helyes.

Az elektronikus órák “iskolapéldája” az úgynevezett “kvarcóra”. Ez az eszköz a kvarckristály igen állandó elektromos rezgésszámának köszönheti pontosságát. Ez annyit jelent, hogy egy rezgőkörben a rezgőkör frekvenciáját – relatíve – széles hőmérsékleti tartományban és hosszú időn keresztül pontosan megtartja. Igen ám, de kiderült az elvégzett kísérletek során, hogy mechanikai behatások (például nyomás, feszítés, stb.) már “hatnak” a kvarc rezgésszámára. Példának okáért, ha egy kvarckristályra 1000 G “erő” hat, az függően az erő irányától, - a kristályra vonatkoztatva – már megváltoztatja a kristály rezgésszámát, mely változás elérheti akár az 1-2 %-ot is. Világos, hogy az említett “fogyatékosságát” ennek az eszköznek is feltétlen figyelembe kell venni a használata során, hiszen éppen a jelenlévő gravitáció (illetve gyorsulás) az, ami az eszköz “pontatlanságát” eredményezi.

Jelenünkben a legpontosabb időmérő eszköznek az “atomórát” tartjuk. Feltétlen tény, hogy pontossága – ismereteink szerint – az ismert eszközök között a legnagyobb. Használatával azonban mégis óvatosan kellene bánnunk, ugyanis nézetem szerint bizonyos fizikai hatások erre az eszközre is hatást gyakorolhatnak. Gondolok első sorban a gyorsulásra. Ismeretes egy kísérlet, melyben két azonos atomóra közül az egyiket elhelyezték egy szuperszonikus repülőgépen, a másik maradt a földön. A repülőgép felszállás után meghatározott útvonal, illetve idő eltelte után leszállt. Ekkor összehasonlították a két órát, és megállapították, hogy a gépen elhelyezett óra a földön maradthoz viszonyítva valóban késett, azaz az út alatt “lelassult”. Evvel a kísérlettel akarták a speciális relativitáselmélet idődilatációra vonatkozó állítását igazolni. A kérdés csak az, hogy valóban az idő lassult le, vagy csak a gyorsulás hatott a mérőeszközre, és ezt értettük félre, idődilatációként értelmezve. Ha belegondolunk, hát igazán nem mindegy.

Elnézést kérek a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezetésért, de az elmondottakat feltétlen fontosnak tartottam megemlíteni igazolásul a nehézségeket illetően. Az elmondottak értelmében érthető, miért is jelent komoly nehézséget az idő megfogalmazása. A pusztán érzékeinkre hagyatkozva megfogalmazni feltétlen helytelen lenne. Éppen ezért, talán azokból az ismeretekből lehet elindulni, melyekben az idő “cselekvő szereplő”, és szerepe feltétlen és helyesen értelmezhető. Sajnos, ilyen folyamat meglehetősen kevés van, és azoknál is fennáll a félreértés lehetősége. Még a már elfogadottnak tekintet “törvények” jelentős részét sem tartom feltétlen és mindenben helyesnek, illetve helyesen értelmezettnek. Erre vonatkozóan magam is több kísérletet is elvégeztem, melyeknek éppen az eredményei, vagy eredménytelenségei támasztják alá nézetemet.

Fentiek dokumentálására szeretnék egy egyszerű kísérletet le is írni. Az alapgondolat értelmében arról van szó, hogy amennyiben igaz, hogy a fény terjedése valóban időben történik, tehát a fénysebesség véges, valamint igazak Einstein nézetei a fénysebesség állandóságára nézve is, akkor – jelenlegi nézeteink szerint – igaz az is, hogy egy tárgyat nem ott látunk, ahol az éppen jelen van, hanem ott, ahol az a távolság-fénysebesség által meghatározott idővel ezelőtt volt. Ez a dolog – viszonylag egyszerű módon – kísérletileg ellenőrizhető. A lényeg a következő: ha egy “távoli” fényforrást tekintünk, és pontosan ismerjük annak helyét, a látott és ismert hely eltéréséből annak a sebességét abszolút értelemben meghatározhatnánk. Tisztában vagyok vele, hogy ezt a relativitás elve egyértelműen “tiltja”, de a jelenlegi nézeteink – gyakorlatilag – megengedik, és éppen az “elvi ütközés” miatt végeztem el az említett kísérletet.

A kísérlet elve a következő volt. Tegyük fel, hogy egy igen hosszú rúd egyik végén elhelyezünk egy fényforrást, a másik végén pedig egy megfigyelőt. Abban az esetben, ha a rúd – tételezzük fel – mozdulatlan, (a példa kedvéért az állócsillagok rendszeréhez képest.), világos, hogy a megfigyelő a fényforrást pontosan ott látja, ahol az van. (Hangsúlyozom, mozdulatlan, tehát statikus helyzetet feltételezve.) Most gondoljuk el, mi történik, ha a rúdra egy erő merőlegesen hatva, azt a gyorsulással elkezdi gyorsítani. Ez azt eredményezi, mint belátható, hogy a rúd a hosszúságára merőlegesen gyorsulni kezd, aminek a következtében – jogos nézeteink szerint – a megfigyelő a fényforrást nem láthatja ott, ahol az valójában van, hanem azt a gyorsulás miatt a gyorsulás irányával szemben, a tényleges helyéhez viszonyítva elmaradtan látja. Eddig minden rendben. (elvileg!) Most viszont tételezzük fel, hogy bizonyos idő elteltével a rúdra ható erő megszűnik, tehát a rúd gyorsulása is. Ez úgy is megfogalmazható, hogy a rúd – a történtek után – V sebességgel rendelkezik a saját nyugalmi állapotához viszonyítva.

Most következik a “nagy kérdés”. Nevezetesen, hogy a megfigyelő hol látja ekkor a fényforrást? Bár – első pillanatban – “gondmentesnek” tűnik a kérdés, ha kellő mélységben belegondolunk, nem egyszerű válaszolni rá. Mi is a gond? Az, hogy nézeteink szerint a megfigyelő a fényforrást nem láthatja a “helyén”, hiszen idő telik el, mialatt a fény a fényforrástól a megfigyelőig eljut, és ez alatt a rendszer is – sebességének arányában – megtesz valamilyen utat. Igen ám, de ha ez igaz lenne, sérülnie kellene a relativitás elvének, feltéve, hogy ha ismeri (ismerheti) a megfigyelő a fényforrás tényleges helyét, a látott és a tényleges hely közötti eltérésből megállapíthatja a rendszer abszolút, tehát a “térhez (?) viszonyított” sebességét. Tudom, ezt elvileg az zárja ki, hogy semmilyen információ nem terjedhet gyorsabban, mint a fény. De erre nincs is szükség. A “tényleges hely” meghatározásának létezik egy lehetősége, mellyel megkerülhető a probléma. A kísérlet pontosan ezt használta fel. Az említett lehetőség pedig a következő: a megfigyelő a fényforrást mindenkor a sebesség-irányhoz viszonyítva elmaradottnak látja, ez természetes. Ebből következik, hogy ha a rudat 180°-os szögben elforgatjuk a feltételezett sebességirányra merőlegesen, - mivel ekkor a sebességirány a rúdhoz képest is 180°-os szögben megfordul, - a megfigyelőnek a fényforrást az eddigivel ellentétes irányban, “elmaradottnak” kell látnia. Ez tehát azt eredményezi, hogy a fényforrás tényleges helye nem más, mint a két látott hely középtávolsága. Íme, a “lehetetlenség” elvi megoldása. Most következzék a kísérlet részletes leírása, az eredményével együtt.

Egy szobában, észak-déli irányban elhelyeztem egy lézer fényforrást. Lézer tükrök segítségével a sugár útját megnöveltem 60 méterre. A 180°-os elforgatást a föld tengelyforgása végezte, ezért volt szükség az észak-déli irányra. A feltételezett sebesség a föld pályasebessége volt, ami ismereteink szerint merőleges a föld forgástengelyére. A leírt eszközöket egy éven át nem mozdítottam el, hogy a föld forgástengelyének az elhajlásából eredő eltérések is pontosan követhetők legyenek.

Várakozásomnak teljes mértékben megfelelően, semminemű sugárelmozdulást nem észleltem. (Ha a föld pályasebességét átlagban 30 km/sec értékűnek tekintjük, a lézersugár “elmozdulásának” ±6.35, összesen több mint 12 mm-nek kellett volna lennie.) Az elmozdulást (pontosabban hiányát) egy éven keresztül gondosan figyeltem.

A leírt kísérlet alapján úgy tűnik, valamit vagy a fénnyel kapcsolatban, vagy az idővel kapcsolatban, vagy mindkettővel kapcsolatban helytelenül értelmezünk. (Szeretném megjegyezni, ha a kísérlet kimutatta volna a lézersugár elmozdulását, úgy egyrészt azt már feltétlen tapasztalnunk kellett volna, hiszen a lézert igen gyakran alkalmazzák éppen iránykitűzésre, másrészt valóban “megdőlt” volna a relativitás elve, ami pedig képtelenség. Éppen ez volt a legfőbb indítéka a kísérlet elvégzésének.)

Miként értelmezhető fenti kísérlet “eredménye”? Fontos, de nehéz kérdés. A nehézség abban áll, hogy az “eredmény” akár a fénysebesség helytelen értelmezésének, de akár az idő téves értelmezésének lehet a következménye, ha nem mind a kettőé. Kezdem a fénnyel.

Einstein szerint a fénysebesség messzemenően független a fényforrás sebességétől is, irányától is. Tekintettel arra, hogy a fény mutatja a Doppler jelenséget, én úgy gondolom, hogy ez a “sebességfüggetlenség” nem feltétlen helyes. Az viszont meggyőződésem, hogy az iránya mindenkor követi a fényforrás sebességét. Ezt egy kissé meg kell magyaráznom, a félreértések elkerülése érdekében. Pusztán az egyszerűség okán, példaként vizsgáljuk a kérdést az Einstein által is használt “modellel”, tehát a vasúti kocsi példáján. Tegyük fel, hogy a kocsi ablakán valamit kihajítunk, a kocsi haladási irányára éppen merőlegesen. Ha a kocsi áll, akkor a kihajított “valami” pályája természetesen a kocsihoz viszonyítva is, a pályatesthez viszonyítva is merőleges. Ha viszont a kocsi mozgásban van, tehát sebességgel rendelkezik, már nem lehet a test pályája mindkettőhöz viszonyítva merőleges, hiszen a test az általa megtett utat időben teszi meg, aminek a következtében “repülése ideje alatt” a kocsi is megtesz valamennyi utat. Ebből következik, hogy a test pályája vagy a mozgó kocsihoz viszonyítva, vagy a pályatesthez viszonyítva lehet csak merőleges. Mindkettőhöz csak abban az esetben lehetne merőleges, ha a test sebessége végtelen lenne, azaz nem sebességgel, hanem jelenléttel (a röppálya minden pontján egyidejűleg) rendelkezne. Mivel ismereteink (jelenlegi nézetünk) szerint a fény sebessége sem végtelen, világos, hogy – maradva a példánál – a fény “röppályája” is csak vagy a kocsihoz, tehát a sebességgel rendelkező rendszerhez, vagy a pályatesthez, vagyis az “álló rendszerhez” viszonyítva lehet merőleges. Logikus, hogy csak és kizárólag a mozgó rendszerhez viszonyítva őrizheti meg a fény is “irányát”, máskülönben sérülne a relativitás elve.

Fenti gondolatsor teljes mértékben megfelel a leírt kísérlet végeredményének. Továbbgondolva fentieket, még a Michelson-Morly kísérlet “eredményére” is tökéletes és pontos választ ad, a következők értelmében. Az említett kísérlet során a fényforrás-felfogó ernyő távolsága nem változott, tehát egymáshoz viszonyítva teljes mértékben “állóként” kell mindkét irányban tekinteni a fénysugár pályáját. (pontosabban megfogalmazva mindkét irányban állónak kell tekinteni a fényforrás-felfogóernyő közti távolságot.) Világos, hogy ebben az esetben semminemű “elmozdulást” nem észlelhettünk.

Az is természetes, hogy a leírtak értelmében a fénynek “mutatnia” kell a Doppler jelenséget, hiszen ebben az esetben a fény sebessége is mindenkor a fényforráshoz viszonyul. Ez viszont ellentétes avval a nézetünkkel, hogy a fénysebesség határsebesség. Nézetünket viszont a gyakorlati életben tapasztaltak is jelentős mértékben alátámasztják. Mi lehet a megoldás? Lényegében nem is olyan “lehetetlen”, mint első pillanatban látszik. De szeretném leszögezni, hogy most csak egy elképzelést, lehetőséget írok le, és nem meggyőződést.

Einstein szerint semmilyen információ nem terjedhet gyorsabban a fénynél. Ez annak ellenére, hogy ismert és elfogadott, logikailag semmilyen módon nem igazolható. Lehetetlen olyan érvet találni, aminek az alapján indokolható lenne ez. Valóban, hogyan rendelkezhet a fény olyan “hatalommal”, hogy determinálja az információ, a tömeg stb. maximális haladási, vagy terjedési sebességét? Világos, hogy itt valami nem egészen “korrekt”.

Mindjárt megváltozik minden, ha az Einsteini kijelentést megfordítjuk. Tehát nem az információ nem terjedhet gyorsabban a fénynél, hanem a fény sem terjedhet gyorsabban az információnál. Belátható, a kijelentés ebben a formában már teljes mértékben logikus. Ha az információ terjedési sebessége determinált, világos, hogy annál gyorsabban semmi sem terjedhet, hiszen még a jelenlét is szükségképpen tartalmaz információt. A leírtak viszont egy “eretnek” gondolatot sugallnak. Ha az információ terjedési sebessége determinált, mivel minden észlelés, mérés csak valamilyen információ alapján lehetséges, törvényszerű, hogy az információ terjedési sebességénél nagyobb sebességet lehetetlen mérni. Még akkor sem, ha valami történetesen annál nagyobb sebességgel haladna. Ez a “gondolat” választ adhat a fény “furcsa” tulajdonságaira.

Ténylegesen és valójában nem egészen ilyen egyszerű a dolog. Evvel viszont itt és most ne foglalkozzunk, mert nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Az viszont feltétlen tény, hogy a fénynek akár véges, akár végtelen a sebessége, azt az információ determinált sebessége folytán mindenkor végesnek, és az információ terjedési sebességével azonosnak mérhetjük csak! (Amennyiben akár azonos, akár nagyobb a fénysebesség.)

Sajnálatos módon – a már említett nehézségek miatt – jószerével csak “tippelni”, “találgatni” vagyok képes a dolgok magyarázatára. Ahhoz, hogy a “tipp” egyáltalán elfogadható legyen, logikusan kell választ adnia minden eddigi ismeretünkre, tehát mentesnek kell lennie minden ellentmondástól. Ez a válasz viszont meglehetősen “meredek” feltevésekre ösztönöz. Tény, hogy magam sem igen tartom a válaszom “tökéletesen helyénvalónak”, de a feltett alapokra – jelenleg – jobbal nem szolgálhatok. Ezek az alapok pedig a következők: azt már az előbbiekben leírtam, hogy ha a fény véges sebességgel bír, úgy a sebességgel rendelkező fényforrásból kilépő “fénysugárnak” a mozgó rendszerhez kell merőlegesnek lennie. Igen ám, de jelenlegi felfogásunk szerint a fénysugárnak az álló “helyzethez” viszonyítva is – egyidejűleg! – merőlegesnek kell lennie. Lehetséges ez? Lehetséges, de egyetlen egy módon. Ha feltételezzük, hogy a fénysebesség mégis végtelen! Mint az belátható, ebben az esetben – fentebb már említésre került – a sebességgel rendelkező rendszerhez is, valamint a rendszer sebességének az irányához viszonyítva is egyaránt “merőleges” lehet. Tisztában vagyok vele, hogy a feltevés – enyhén megfogalmazva – nem túl meggyőzőnek tűnik. De gondoljunk a speciális relativitáselméletre, illetve annak azon kitételére, miszerint a fénysebességen az idő oly mértékben “lelassul”, hogy a nála “lassabb” rendszerekhez viszonyítva állónak kell tekinteni. Éppen ez lehet a dolgok kulcsa. Ha feltesszük, hogy az idő valóban relatív és “tempója” (a sebesség kifejezés – egyelőre – valóban furcsán hangzana) függvénye a sebességnek, logikussá válhat minden. Sajnos, az értelmezés – bár számottevő mértékben hasonlít a speciális relativitáselmélet megfogalmazására – avval nem azonos, sőt, bizonyos mértékig még ellentétesnek is tekinthető. Lássuk hát a kérdés megválaszolását.

Ha az idő valóban függvénye a sebességnek, ami nem kizárható, – feltéve a speciális relativitáselmélet erre vonatkozó igazát – úgy az idő “tempója” feltétlen fordítva arányos a sebességgel. (Az arányosság mértéke más kérdés.) Ez magyarul annyit tesz, hogy növekvő sebességnél lassul az idő. Igen ám, de ez a feltevés rögtön feltesz két, fontos, és gyakorlati kérdést, mégpedig az első az, hogy – elvileg! – 0 sebesség esetén az idő “tempója” véges vagy végtelen, a másik pedig az, hogy következik-e a feltevésből a determinált sebességhatár léte, illetve esetleg még a mértéke is? Próbáljuk meg ismereteink alapján megválaszolni mindkét kérdést, sorjában.

Az első kérdésre talán a relativitás elvéből következtethetünk. Tekintettel arra, hogy a sebességek mindenkor csak relatív értelemben értelmezhetők, “álló” rendszerről is csak ugyan ilyen értelemben lehet beszélni. Ebből viszont az következik, (következne?) hogy abszolút értelemben nem is beszélhetünk “álló rendszerről”. Igen ám, de logikus, hogy az időt értelmezve meglehetősen furcsa, bár tapasztalatainkkal is, jelenlegi nézeteinkkel is egybevágóan fel kell tételeznünk, hogy az időnek van leglassabb és leggyorsabb “tempója”, melyeknél sem lassabban, sem gyorsabban nem “múlhat”. Ez – önmagában – még talán elfogadható is lenne, de ha figyelembe vesszük, hogy ez a “múlás” függvénye a sebességnek, egyúttal azt is jelenti, hogy a sebességnek nem csak felső, hanem alsó határral is kell rendelkeznie. (Természetesen ez az alsó határ abszolút értelemben értendő!) Ezt eddig senki sem állította, bár nem is tagadta. Végeredményben – ha fenti gondolatsor megfelel a természet tényeinek – megállapíthatjuk, hogy “abszolút nyugalomban” semmi nem létezhet, így végtelen (gyorsan) tempóban múló idő sem létezik.

Egy gond azonban még megmaradt. Ha az idő tempója függvénye az “abszolút sebességnek”, úgy ennek változásával eldönthető lenne, hogy melyik rendszer a gyorsabb, és melyik a lassabb. (Abszolút értelemben!) Márpedig a relativitás elve éppen ezt tiltja.

Úgy gondolom, a természet ezt a problémát egy igen egyszerű, és elegáns módon oldotta meg. Ez pedig nem más, mint az, hogy az idő tényleges “sebessége” végeredményben nem mérhető.

Az eddig leírtak – nagy vonalakban – megfelelnek a speciális relativitáselmélet állításainak. Vizsgáljuk meg, miben tér el a két állítás. Először is, a relativitáselmélet csak a sebesség felső hatásértékéről beszél, de legalacsonyabbról nem. Gondoljuk meg, lehetséges lehet egyáltalán a “sebességminimum”?

Az teljes mértékben természetes, hogy hullámjelenség csak és kizárólag valamilyen sebességgel egyetemben létezhet, hiszen minden hullám terjed. Ami az anyagot illeti, arról annyit már feltétlen ismerünk, hogy minden részecske rendelkezik spinnel is, de vele fotonekvivalens rezgésszámmal is, tehát minden “anyagi rendszer” szükségképpen rendelkezik valamilyen mozgással is. Tehát eddigi ismereteink nem zárják ki a feltevést.

Most tegyük fel, - bár mint ismeretes, képtelenség – hogy valami a determinált felső sebességhatár sebességével halad. A relativitáselmélet szerint az ott múló idő – a többi, nála “lassabb” rendszerhez viszonyítva – “megáll”. Mit is jelent ez? Azt, hogy az adott rendszer – a saját idejében! – 0 idő alatt tesz meg minden távolságot, azaz egyidejűleg és mindenütt jelen van! Világos, hogy itt valami nem stimmel. De mi? A válasz – bevallom – inkább tűnik szőrszálhasogatásnak, játéknak a nyelvvel, mint fizikai érvelésnek, de ez csak a látszat. A valóságban – és ez nyilvánvalóan belátható – kemény igazságról van szó.

Sajnálatos módon “szokásossá vált” a sebesség pillanatnyi értékéről beszélni. Még tankönyvekben is találkoztam olyan meghatározással, hogy egy gyorsuló rendszer sebessége egy meghatározott időpillanatban ennyi meg ennyi. Ez pedig – és éppen ez a gond – nem igaz, mert egyszerűen ez a meghatározás egyrészt képtelenség, másrészt az egész így értelmetlen. Miért? Mert minden rendszer sebessége – 0 idejű “időpillanatban” – csak 0 lehet. 0 idő alatt nincs, és nem is lehet elmozdulás, (az elmozdulás is csak időben, tehát véges és valós idő alatt) tehát egy időben értelmezett “állókép” – hasonlóan egy álló fényképhez, - semmilyem mozgást nem mutat vagy jelent. Gondolom, a leírtakkal mindenki – többé-kevésbé – egyetért.

A feltétlen szükséges pontos meghatározás okából érdemes a kérdést egy csöppet mélyebben is megvizsgálni, már csak azért is, mert “valami” kiderül az idő és a tér kapcsolatából. Ez pedig – nézetem szerint – mindenképpen csak hasznos lehet.

Ha – fentiek szerint – értelmetlen (és helytelen!) arról beszélni, hogy egy rendszer “pillanatnyi sebessége” éppen mekkora, mégis, ezt az értéket, mely gyorsulások meghatározásánál szükséges lehet, miképpen helyes meghatározni? Azt megállapítottuk, hogy az időt – önmagához – helytelen viszonyítani. Viszont értelmes, és feltétlen helytálló, ha máshoz, például a térhez viszonyítjuk. Vegyünk fel a gyorsulással rendelkező rendszer pályájára merőlegesen egy képzeletbeli síkot, és a rendszert egy pontnak tekintve, (például a súlypontjával azonosítva) már értelmes és feltétlen helyes eredményt kapunk, ha azt vizsgáljuk, hogy ez az adott pont az adott síkon mekkora sebességgel halad át. A kapott eredmények – természetesen – mindenben megfelelnek az igazságnak is, a szükségességet is kielégítik, valamint nem “fából vaskarika” módszer.

Azt írtam, hogy valami kiderül a tér és az idő kapcsolatáról. Íme, valóban, ha az idő dimenziója lenne a térnek, fenti “viszonyítás” nem lenne lehetséges, hiszen ebben az esetben az idő nem lehetne teljes mértékben független a tértől. Márpedig teljes mértékben független.

Helyénvalónak tartom a kérdést, hogy fentiek miért is fontosak? Azért, mert a gravitáció is időben és térben végbemenő “esemény”, tehát mindkettő helyes ismerete is szükséges. Igaz, lehetséges az is, hogy a gravitáció elegendő mélységű ismerete hozzájárul(hat) a tér és az idő megismeréséhez.

Eddig több mint négy oldalt írtam az időről, de ténylegesen – annak mibenlétéről – jóformán semmit. Addig jutottam, hogy néhány kérdést illetően megállapítottam, hogy helytelen, illetve “érvénytelen” értelmezés szülötte. Ez valóban nem sok, de talán közelebb visz, vagy vihet a helyes megfogalmazáshoz.

Megvallom, magam is csak a legutóbbi időben kezdtem a témával foglalkozni, és azért, mert kapcsolatos a gravitációval. Ennek is “köszönhető”, hogy a tényleges megfogalmazást meg sem kísérlem, az nem az én “asztalom”. Az időfizika – nézetem szerint – egész embert kíván, és az én ismereteimnél lényegesen többet. Mellékesen, ami a gravitációval való kapcsolatát illeti, ahhoz – minden bizonnyal – fentiek is jószerével elegendőek.

Ezek után már csak egyetlen megjegyzést szeretnék tenni. Ha a gravitáció valóban a tér gyorsulása, és erről teljes mértékben meg vagyok győződve, akkor világos, hogy – lévén gyorsulás – hatást gyakorol az időre is. Már a leírtakból is következik, hogy az időt feltétlen lassítania kell, tehát gravitációs mezőben az idő feltétlen lassabban “múlik”, mint – ami valójában nem is létezik – gravitáció mentes térben. A determinált sebességhatár értékének az értelmezésénél ezt feltétlen figyelembe kell vennünk.

 

10. A gravitáció új szemléletének hatása a kozmológiára.

Gondolom, teljes mértékben természetes, hogy a gravitáció új, a tér áramlásának a feltételezésén alapuló szemlélete a legnagyobb hatással a kozmológiára lesz. A kérdés ebben a tekintetben is összetett. Más kérdés a gravitáció közvetlen értelmezése, és egészen más a feltételezett “mellékhatások” igaz vagy hamis volta. Ez a kozmológiára vonatkozó megállapításoknál fokozottan igaz, hiszen jó néhány még ismeretlen folyamat, törvény, esemény létezhet, ami befolyást gyakorol a világegyetem működésére. Ezt azért hangsúlyozom, mert valóban a jelenlegi nézetekkel szöges ellentétben álló megállapítások sora következik az alábbiakban.

Kezdem az előzőekben már említett “paradoxonnal”, nevezetesen, hogy világegyetemünk terét jelenleg tágulónak tekintjük, pedig jól tudjuk, hogy benne a gravitáció mindenütt jelen van. Kérdezem, minek az alapján tekintjük jelenleg a teret tágulónak? A Huble által felismert jelenség okán, mely szerint a minél távolabbi galaxisokat szemlélve, a távolság arányában annál nagyobb vöröseltolódást látunk. Ezt a vöröseltolódást manapság a Doppler hatás értelmében a távolodás egyértelmű jeleként értelmezzük. Ez eddig rendben is van. Csakhogy más “tészta” az objektumok távolodása, és egészen más a tér tágulása. Ha a tér statikus lenne, és benne a galaxisok egymástól távolodnának, valóban helyes lenne a feltevés, miszerint a galaxisok (vagy bármi más) egymástól való távolodásának a következménye a távolságarányos vöröseltolódás. De a tér nem statikus, és ezt igen jól tudjuk. (függetlenül az új szemlélettől!) Márpedig, ha a tér nem statikus, hanem maga is változó, természetes, hogy “állagának változásai” is jelentkeznek a hullámhossz változásaiként. Vizsgáljuk meg ezeket a változásokat, és azt, hogy az milyen irányú “eltolódással” jár együtt. Először nézzük meg, ha “ritkul” terünk, tehát “tágulóban” van, mit kell tapasztalnunk. A tér ritkulása azt jelenti, hogy például két (távoli és egymáshoz viszonyítva mozdulatlan) objektum közti tér kevesebb lesz, hiszen a “közeg” ritkábbá válik. Világos, hogy ez az “eset” egyenrangú avval, mintha a két objektum közeledett volna egymás felé. A közeledés pedig kék eltolódással jár, és nem vörössel. A vöröseltolódást tehát sűrűsödő, azaz összehúzódó térben tapasztaljuk. (Természetesen egymáshoz viszonyítva mozdulatlan objektumok esetén!) Ebből viszont az következik, hogy világegyetemünk tere nem tágul, hanem éppen fordítva, összehúzódóban van, ami a mindenütt jelenlévő gravitációnak “köszönhető” és teljes mértékben logikus is. (Szeretném megemlíteni, hogy a “nagy léptékű mozgások” a tapasztalatok alapján nem is valószínűek, hiszen ismert jelenség a nagyléptékű anyagsűsűség egyenletes eloszlása. Ez folyamatos és állandó tágulás mellett – évtizmilliárdok alatt – réges-régen “felborult” volna.)

Ha már itt tartunk, az időnél, megint “beugrott” egy “paradoxon”. Találtak a csillagászok olyan csillagokat, melyek kora – nem tévedés, több forrás is említi ezeket – lényegesen meghaladja a világegyetem becsült korát. (A gömbhalmazokról van szó.) Mindenképpen elgondolkodtató. Ez ugyanis megmagyarázhatatlan. Vagy a világegyetem korára vonatkozó becslések tévesek, de nagyon, vagy a gömbhalmazok korát ítéljük meg rosszul. De egyáltalán, feltétlen kell a világegyetemnek “meghatározott korral” rendelkeznie? Tény, hogy a végtelent nem érjük fel ésszel. Ettől viszont még lehetséges.

Valós és nyomós érv, hogy végtelen idő alatt mindennek be kell következnie, ami csak véges időben bekövetkezhet. De a végtelen is lehet véges és szakaszos részek végtelen sora. Meglátásom szerint erről van szó. Így értelmessé válik a “fejlődés” is, a “véges” is. Tehát világegyetemünk mérete is és kora is – nézetem szerint – végtelen, de (kora feltétlen) szakaszos.

Lévén a dolgozat tárgya a gravitáció, a szóba került és kifejezetten a kozmológia tárgykörébe tartozó kérdéssel e helyen nem foglalkozom bővebben. A témát az “új kozmológiai nézetek” dolgozatomban kívánom részletesen megtárgyalni, annál is inkább, mert e tárgy bőven meghaladná e dolgozat teljes terjedelmét.

Az eddig említetteken túl, az egész világegyetem “működését” is merőben új megvilágításba helyezi az új szemlélet. Lévén világegyetemünk legalapvetőbb tényezői a gravitáció és a forgások, keringések, – a feltevés igaza esetén – csak az új szemlélet alapján érthető meg kizárólag a tényleges működés. Megismerésének fontosságát pedig nehéz túlbecsülni.

A térről írott részben ígértem, hogy a világegyetem terének – nézetem szerint – végtelen voltára ebben a részben visszatérek. Ez következik.

Tény, hogy meglehetős mértékben dilettantizmusra vall, de felteszem a már említett kérdést, hogy ha a világegyetem valóban véges,( de határtalan) lenne, akkor azon túl, mi van. Az Einsteini elképzelés, mely szerint világegyetemünk véges, de határtalan, a négydimenziós elképzelésen alapul. Csakhogy éppen Einstein tartotta a negyedik dimenziónak az időt. (A téridő fogalma.) Három “térdimenzióban” a véges, de határtalan kifejezés – valljuk be – kissé mintha sántítana. Ha most belegondolok a forgásoknál tapasztaltakba, vagyis, hogy a természet megkülönbözteti – engedtessék meg, hogy így fogalmazzak a közérthetőség és a tényekhez való ragaszkodás okán – a “nyugalomban lévő” háromdimenziós rendszert a benne “forgó” háromdimenziós rendszertől, mégpedig igen élesen, úgy gondolom, a “negyedik dimenzió” – a természet szerint! – nem lehet más, mint a három dimenzióban és hozzá viszonyítva elforgó, esetleg “elmozduló” másik háromdimenziós rendszer. Tehát a mozgás, vagy a forgás a “negyedik irány”. Igen remélem, sikerült értelmesen és érthetően leírnom elképzelésemet.

Ez az elképzelés viszont – mint a megfogalmazása is tanúsítja, - valóban elképzelhető, felfogható közvetlenül, minden “hasonlat” vagy “allegória” nélkül, és a forgásokról elmondottak – igaz, nem jelentős mértékben – némileg alá is támasztják. Szeretném ismét hangsúlyozni, egészen más dolog az általunk megfogalmazott meghatározás, és egészen más a természet “meglátása” a saját szemszögéből. Sajnos, ez sem “kifejezetten hasznos” dolog, de ha már így sikeredett, hát “ez van”. Változtatni ugyan lehet rajta, de valóban kétséges, hogy van-e értelme. Gondoljuk meg, hány meghatározást kellene alaposan meggondolni! Végeredményben maguk a definíciók csak segédeszközök, többnyire önmagukban nem igen van jelentőségük.

Ott tartottam, hogy véleményem szerint a világegyetemünk, természetesen vele egyetemben a tere is, végtelen. Bizonyítani nem tudom, csak legfeljebb indokolni egy manapság szintén “értelmetlennek” tartott kérdéssel. Ha a tér véges, akkor azon túl mi található? Világos, hogy a “semmi”. Csakhogy a “semmi” is feltétlen “valami”, ha más nem, hát “üres tér”, űr. Viszont az is feltétlen tér. Erről a kérdésről egyelőre ennyit.

Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de lévén szoros kapcsolata a gravitációval, a tér kvantumállapotaira is kitérek “néhány keresetlen szó” erejéig. Jelenünkben egyre elfogadottabb kozmológiai modell az úgynevezett “felfúvódó világmodellek”. Valójában ezek a modellek a relatívisztikus modellek “továbbfejlesztett” változatai, és igyekszenek azokra a problémákra választ adni, melyekre a “puszta” relatívisztikus modellek alkalmatlanok. Tudomásom szerint ezekben jelentek meg elsőként a tér több kvantumállapotának a feltevése. Hozzá kell tennem, hogy ezekben az elméletekben a teret két egymástól eltérő energiaszintű állapotúnak tekintik, név szerint hamis vákuum állapotúnak (gerjesztett állapotú) illetve valódi vákuumnak (alapállapotú).

A magam részéről meg vagyok győződve, hogy a térnek kettőnél jóval több kvantumállapota lehetséges, és van is. Azt is állítom, hogy jelenleg, és térségünkben, (galaxishalmazunkat értem ez alatt) nem alapállapotú, illetve:

Ha a térnek több (vagy akár mindössze kettő) kvantumállapota valóban “lehetséges”, ez egy érdekes “összefüggésbe” kerülhet a gravitációval. Először induljunk ki abból, amit jól és biztonsággal ismerünk. Véleményem szerint a gravitáció a térre is – igen nagy valószínűséggel, valamint az eddigiek alapján is – “hatást gyakorol”. Ebből viszont az következik, hogy minél magasabb kvantumállapotú a tér, annál “sűrűbb”, vagy hogyan is írjam. Tehát egyszóval a tér kvantumállapotának a függvénye a “kiterjedése”. Azt viszont igen jól ismerjük, hogy a kvantumállapot változás szinte 0 idő alatt megy végbe. Logikus, hogy a tér “beszűkülése” viszont feltétlen folyamat, ami gyakorlatilag folytonos folyamatot jelent. Ebből viszont egy érdekesség következhet. Ha a tér – tegyük fel – “hosszabb” ideje “tartózkodik” valamelyik kvantumállapotában, annak folyamatosan egyre “sűrűsödnie” kell. Ez egyben avval is jár, hogy benne az energia is egyre több és több lesz. Ismeretes, hogy az energia folyamatosan gerjeszti a teret. Ha ez a gerjesztés meghalad egy meghatározott szintet, a tér egy magasabb energiaszintre kerül. Igen ám, de ebből az állapotból jól meghatározott “felezési idő” elteltével a tér kvantumállapotának le kell bomlania. Ilyen esemény viszont még ismereteink szerint sosem következett be. Ez az oka, hogy az említett “felezési időről” jelenleg fogalmunk sincs. Egyes feltételezések szerint ez lehet akár évszázmilliárdokban mérhető is.

Gondoljunk bele, milyen eseményekkel jár vagy járhat egy ilyen “kvantumugrás”. Első sorban egy csomó részecske egyszerűen megszűnne létezni, ugyanis azt már sejtjük, hogy a tér kvantumállapota meghatározza a benne létezhető részecskék létét. Azt is tökéletesen jól ismerjük, hogy magasabb energiaszintre jutáskor a két szint energiakülönbségével azonos energiát a térnek el kell nyelnie, lebomláskor ugyan ennyit kibocsátania kell. Egyelőre e két említett esemény elegendő is, hogy beinduljon a “hangya”.

A leírt események ugyanis ismerősen hangzanak, szinte rímelnek ismert jelenségekre. Mire gondolok? Íme!

Ha gondolatban áttekintjük a jelenleg ismert részecskék listáját, kiderül, hogy a százon jóval túli ismert részecskék közül mindössze 7 az, ami stabil, az összes többi rövidebb-hosszabb idő elteltével elbomlik. Elgondolkodtató. Nem? Lássuk csak. Stabil feltétlen a foton. Ez természetes is, hiszen a térhez – közvetlenül – vajmi kevés köze van, azt csak “közegként” (benne terjed) tekinti. Stabil még a háromféle neutrínó. Feltevésem szerint ennek oka az, hogy ezek valóban a “legkönnyebb” részecskék, “kisebbre” nincs mire bomlaniuk. (hacsak nem fotonként “párolognának” el.) stabilak az elektronok, valamint a pozitronok. Ezeknek sincs lehetőségük “kisebb” részecskére bomlani.

Most viszont eljutottunk egy “problémás”(nak nevezhető) részecskéhez, nevezetesen a protonhoz. Miért is problémás? A proton volt a legelső részecske, mely “tiltakozott” az elemi megjelölés ellen. Már a huszadik század első harmadában-felében találkoztak a fizikusok a proton bomlásával. Ez – önmagában ugyan – még nem jelentene semmilyen gondot. A tényleges gond az, hogy immár két évtizede, ha nem több ideje, igen komoly apparátussal figyelik az úgynevezett “spontán protonbomlást”, és eddig – legjobb tudomásom szerint – még egyetlen esetben sem lehetett azt megfigyelni. Az elméleti fizikusok a proton “felezési idejét” éppen ezért igen hosszú időre becsülik. Csakhogy bármilyen hosszú, de létező felezési idő mellett is, már “illet volna” a spontán bomlással találkoznunk. Lehetséges, hogy a valóságban ennek egészen más oka van?

Véleményem szerint feltétlen így igaz. Tudjuk, hogy protonbomlással minden esetben nagy energiájú folyamatok kapcsán találkoztunk. A magreakciók, ütközéses kísérletekben a proton, illetve a mag méretéhez viszonyítva hatalmas energia van jelen. Logikus, ha ez a jelenlévő energia elegendő mértékű, hogy a teret a “jelenlegihez viszonyítva” eggyel magasabb kvantumállapotba gerjessze, ott a proton léte vagy instabillá, vagy létezhetetlenné váljon. Ez, mint belátható, jogos és logikus érv. Ennek alapján viszont a tér jelenlegi, általában jelenlévő kvantumállapotában a proton teljes mértékben stabil lehet.

Természetesen a fenti gondolatmenet nem feltétlenül csak a protonra lehet igaz. Alkalmazzuk az elvet valamennyi “rádióaktiv” részecskére.

Ehhez viszont fel kell tételeznünk, hogy terünk folyamatosan két kvantumállapot között fluktuál. (jelenleg!) Ebben az esetben ugyanis valóban csak azon részecskék lehetnek stabilak, melyek – többé-kevésbé – a tér kvantumállapotától függetlenek, (pl. foton) illetve “nincs mire bomlaniuk.” Szerintem a proton esetében arról van szó, hogy a proton a tér két, - esetleg három – kvantumállapotában is lehet stabil, de többen nem. Ez a gondolatsor – legalább is látszatra – úgy tűnik, megválaszolja a proton kérdését.

Ismereteink alapján viszont részben vizsgálhatjuk a leírtak lehetséges voltát. Igen pontosan tudjuk, hogy a leírt “fluktuációnak” a leírtakon túl is vannak jellemzői, melyek megléte vagy hiánya – ha igazolni nem is, de kizárni igen – képes a feltevést. Egyik ilyen alapvető jellemző a fluktuáció mértéke. Ennek minden körülmények között azonosnak kell lennie a tér két kvantumállapotának az energiaszint különbségével. És valóban, egyes becslések mindkettőt azonosnak, 1078 joule/cm3 becsülik. Másik “velejáró” következmény, hogy a térben jelenlévő hatalmas energiafluktuációnak a térben végbemenő egyéb, (elsősorban kvantumfizikai) folyamatokra is kell, hogy kihasson, magyarán, ezeket a folyamatokat véletlenszerűen kell befolyásolnia. Ezt is ismerjük, hiszen ez nem más, mint a bizonytalansági reláció! (Lehetséges, hogy a bizonytalansági reláció mégsem posztulátum?) Ennek az utoljára említett “eseménynek” viszont van, illetve kell lennie egy igen fontos következményének. Ha a bizonytalansági reláció a tér kvantumfluktuációjának a következménye, a térre nem lehet érvényes! Ez pedig igen lényeges dolog. Ekkor ugyanis a tér kvantumállapotának a “lebomlása” pontosan meghatározható, és nem “véletlenszerű”. (természetesen az ahhoz szükséges ismeretek birtokában.) Az is logikus, hogy ebben az esetben a tér kvantumállapota – lebomlás mentesen – igen magas értéket is felvehet. Magára a lebomlás okára – jelenleg – csak találgatással élhetek, bár némi alapok léteznek, melyekre építhetünk. Ilyen például az, ha a tér két, egymástól két kvantumállapotnál magasabb eltéréssel rendelkező térrész közvetlenül találkozik.

Ugyancsak e “fejezet” keretében említeném meg a “fekete” vagy “láthatatlan” tömeg kérdését is. A jelenlegi felfogásunk szerint a világegyetem látható-sötét anyag egymáshoz való viszonya 1:100 arányú. Az valóban elképzelhető, hogy nem minden létező anyag látható a számunkra, de ezt az arányt túlzottnak tartom. Logikus, ha a centripetális gyorsulás gravitál, akkor feltétlen figyelembe kell venni minden forgást, keringést, és az is logikus, hogy ebben az esetben az említett arány számottevő mértékben csökken. (Durva becslés alapján a jelenlegi 1:100-ról 1:6, 1:7-re.)

Szeretném még megemlíteni, hogy a legfrissebb “eredmények” a távolságarányos vöröseltolódást illetően egy igen meglepő jelenséget tártak fel, nevezetesen azt, hogy az időben növekvő mértékű! Ezt – ismereteim szerint – semmilyen módon vagy okkal nem lehet a jelenlegi nézeteinkkel értelmezni, hiszen a feltevéseink szerint a világegyetem tágulásának lassulnia kell, és semmi esetre sem gyorsulhat. Az általam javasolt nézettel viszont teljes mértékben összeegyeztethető, sőt, egyenesen megkövetelt esemény.

Úgy gondolom, a leírtak elegendő mértékben tárják elénk a gravitáció új szemléletének és a kozmológiának az esetleges kapcsolatait. Jelen helyen nem kívánok tovább visszaélni senki türelmével, így a témát e dolgozat terén lezártnak tekintem. Mindössze néhány kísérleti mérés eredményét szeretném még mellékletként közölni, a leírtak hitelességének és alátámasztásának az okából.

  

11. Mellékletek.

Mellékletként néhány, a forgásokkal kapcsolatos méréssorozat eredményét szeretném bemutatni, a leírtak reprezentálására. A mérések természetesen bármikor és bárhol megismételhetők, azokat úgy igyekeztem megtervezni és elvégezni, hogy “helyi” jellemzők vagy események, körülmények azokat ne befolyásolják. Az eredményeket a kísérletek teljes körű leírásával egyetemben közlöm, hogy minden félreértést és esetleges tévedést a lehető legnagyobb mértékben mellőzhessem.

2. ábra.

 

A közölt adatok mindegyike a fizikai inga módszerrel lett kimérve. Az inga “redukált hossza” (mivel egy és ugyanazon eszközzel mértem) minden mérésnél azonos, 300 mm. Az eszköz vázlatos rajza a 2. ábrán látható.

Azért döntöttem a fizikai inga módszerrel történt mérések (egy részének) közlése mellett, mert evvel a módszerrel minden mérés megtörtént, és az összehasonlítást, értékelést nagymértékben megkönnyíti az azonos körülmények közötti mérések. Mint azt fentebb említettem, a “forgó keretes” mérés – a fellépő “precessziós erő” miatt – csak korlátozott esetben volt kielégítően használható, illetve a szükséges pontosságú. Másik gond volt a forgó keretes méréseknél, hogy meglehetősen gyakran törött el a motor tengelyhosszabbítása, a szintén fentebb említett okok miatt. Ez még a tengely megnövelt vastagsága esetén (14 mm átmérőnél) is bekövetkezett az n=100 fordulaton. Ezért tértem át a “fizikai inga” módszerre. (Az eltörött eredeti, Ř M10 tengely alkalmasint megtekinthető, “dokumentumként” megőriztem.)

A táblázatban 5 db. korong adatait és a mért “lengésidejüket” közlöm. Minden “lengésidő” valójában 20 teljes lengés ideje, melyek 1000-1000 “20 lengés” idejének az átlaga. Illik megemlítenem, hogy a méréseknél jelentős, 20%-ot megközelítő “szórás” volt tapasztalható, melynek oka nem ismeretes, de nagy valószínűség szerint a berendezés hiányosságaira vezethető vissza, ugyanis semmilyen tendencia ezeknél nem volt kimutatható. Feltételezett, de nem bizonyított egyik ok az lehet, hogy bármennyire is “stabil” volt az eszköz, a “precessziós erő” – lévén igencsak tetemes, – kis mértékben, de mégis képes volt a rendszert befolyásolni. (Tehát valójában nem “tiszta” háromdimenziós forgást mértem.)

 A vizsgált korongok:

Anyaga: Átmérő: Vastagság: Tömege:

-----------------------------------------------------------------------------

1, Rétegelt lemez, (fa) 297 mm 17 mm 440 g

2, Lemezjátszó tányér, (peremes) Vas 300 mm 3 mm 1850 g

3, Nikecell 300 mm 20 mm 7 g

4, Bútorlap (Pozdorja) 500 mm 19 mm 3730 g

5, Nikecell 500 mm 20 mm 19.5 g

Korong megnevezése:

1, fa, átmérő 297mm, m=440 g.

Fordulatszám: Álló 6,2/3 8,1/3 10 12 16,2/3 20 25 33,1/3 50 100
Lengésidő 7,94 8,47 8,81 9,04 9,91 10,89 11,94 13,48 18,17 22,86 33,65

2, vas, átmérő 300 mm, m=1850 g.

Fordulatszám: Álló 6,2/3 8,1/3 10 12 16,2/3 20 25 33,1/3 50 100
Lengésidő: 7,97 8,49 8,84 9,06 9,94 10,91 11,97 13,51 18,2 22,89 33,7

3, nikecell, átmérő 300 mm, m=7,2 g.

Fordulatszám: Álló 6,2/3 8,1/3 10 12 16,2/3 20 25 33,1/3 50 100
Lengésidő: 7,96 8,48 8,83 9,05 9,93 10,9 11,96 13,5 18,19 22,88 33,68

4, fa, átmérő 500 mm, m=3730 g

Fordulatszám: Álló 6,2/3 8,1/3 10 12 16,2/3 20 25 33,1/3 50 100
Lengésidő: 8,68 10,36 10,76 10,89 11,77 12,7 13,97 25,47 19,68 24,35 36,1

5, nikecell, átmérő 500 mm, m=19,5 g

Fordulatszám: Álló 6,2/3 8,1/3 10 12 16,2/3 20 25 33,1/3 50 100
Lengésidő: 8,67 10,35 10,76 10,89 11,76 12,68 13,96 25,46 19,68 24,35 36,08

 

Mint a táblázatból egyértelműen látszik, a “forgástengelyre merőleges irányú” elforgatással szembeni tehetetlenség valóban tömegfüggetlen. A következő négy táblázat a két 300 mm átmérőjű, de eltérő tömegű, valamint a két 500 mm átmérőjű, de eltérő tömegű korong forgásgravitációjának a mért adatait tartalmazza. A mérések elvégzésére a már említett ingát használtam. “Hitelesítésre” ismert tömegeket mértem, azok alapján számítottam az elfordulási szögből a mért értékeket. Tekintettel az ár-apály erők hatására, a mért adatokat csak két értékes jegyig lehet biztonsággal figyelembe venni. (különösen avval nagyságrendben megegyező méréseknél!) Ennek ellenére, a mért értékeket lényegesen nagyobb “pontossággal” adom meg, de ez ne tévesszen meg senkit, a közölt értékek biztonsággal mindössze két számjegy pontosságúak! (Természetesen a magas fordulatszámoknál mért, és ezért igen magas értékeknél a mérési pontosság lényegesen nagyobb a két számjegynél. Gyakorlatilag talán az a leghelyesebb, ha nem százalékban gondolkodunk, hanem úgy tekintjük, hogy a mért értékek ±1.534.10-7 g eltérést tartalmazhatnak. Tapasztalatom szerint ekkora eltérést okozhat maximum (újhold esetén) az ár-apály effektus.)

 

Fordulatszám–forgásenergia és tömegegyenértéke–forgástömeg táblázat.

  

Átmérő 300 mm, m=1850 g vaskorong forgásenergia és forgástömeg adatai

Fordulatszám

Forgásenergia joule

Tömegegyenértéke g

Forgástömeg g

6,2/6

3,002×109

3,34×10-8

1,75×10-5

8,1/3

4,691×109

5,22×10-8

2,74×10-5

10

6,755×109

7,51×10-8

3,95×10-5

12

7,928×109

1,1×10-7

5,69×10-5

16,2/3

1,876×1010

2,08×10-7

1,1×10-4

20

2,70×1010

3,00×10-7

1,58×10-4

25

4,22×1010

4,69×10-7

2,47×10-4

33,1/3

7,5×1010

8,35×10-7

4,39×10-4

50

1,69×1011

1,88×10-6

9,87×10-4

100

6,75×1011

7,51×10-6

3,95×10-3

Átmérő 300 mm, m=7 g nikecell korong forgásenergia és forgástömeg adatai

Fordulatszám

Forgásenergia joule

Tömegegyenértéke g

Forgástömeg g

6,2/3

4,3×104

4,8×10-13

1,75×10-5

8,1/3

6,71×104

6,7×10-13

2,74×10-5

10

9,67×104

1,07×10-12

3,95×10-5

12

1,39×105

1,55×10-12

5,69×10-5

16,2/3

2,68×105

2,99×10-12

1,1×10-4

20

3,87×105

4,3×10-12

1,58×10-4

25

6,05×105

6,72×10-12

2,47×10-4

33,1/3

1,07×106

1,19×10-11

4,39×10-4

50

2,41×106

2,69×10-11

9,87×10-4

100

9,67×106

1,07×10-10

3,95×10-3

Átmérő 500 mm, m=3730 g bútorlap, forgásenergia és forgástömeg adatai

Fordulatszám

Forgásenergia joule

Tömegegyenértéke g

Forgástömeg g

6,2/3

1,22×1010

1,35×10-7

2,92×10-5

8,1/3

1,9×1010

2,12×10-7

4,57×10-5

10

2,74×1010

3,05×10-7

6,58×10-5

12

3,95×1010

4,4×10-7

9,48×10-5

16,2/3

7,62×1010

8,48×10-7

1,83×10-4

20

1,1×1011

1,22×10-6

2,63×10-4

25

1,71×1011

1,9×10-6

4,11×10-4

33,1/3

3,05×1011

3,4×10-6

7,31×10-4

50

6,86×1011

7,64×10-6

1,64×10-3

100

2,75×1012

3,05×10-5

6,6×10-3

Átmérő 500 mm, m=19,5 g nikecell, forgásenergia és forgástömeg adatai

Fordulatszám

Forgásenergia joule

Tömegegyenértéke g

Forgástömeg g

6,2/3

3,33×105

3,71×10-12

2,92×10-5

8,1/3

5,21×105

5,8×10-12

4,57×10-5

10

7,5×105

8,35×10-12

6,58×10-5

12

1,08×106

1,20×10-11

9,48×10-5

16,2/3

2,08×106

2,32×10-11

1,83×10-4

20

3,00×106

3,34×10-11

2,63×10-4

25

4,69×106

5,22×10-11

4,11×10-4

33,1/3

8,33×106

9,28×10-11

7,31×10-4

50

1,87×107

2,09×10-10

1,64×10-3

100

7,5×107

8,35×10-10

6,6×10-3

Amint az “illik,” a mért értékekből való “visszaszámolási” képletet is közlöm, illetőleg a forgásenergiát az joule képlettel számoltam, ennek tömegegyenértékét az gramm képlettel. A “forgástömeg” értékei a mért értékek, úgy tűnik, teljes mértékben megfelelnek a centripetális gyorsulás értékeinek. () Igen meglepő dolognak tartom, hogy – méréseim szerint – a mért “forgástömeg” értékek mindennemű “állandó” nélkül, pontosan azonosak a centripetális gyorsulás értékeivel! (A rádiusz szorozva az Omega négyzetével)

Az eddig leírtakkal – véleményem szerint – mindent, amit szükségesnek gondoltam a témával kapcsolatban “közreadtam”, így dolgozatomat befejezettnek tekintem. Felkészültem a felmerülő kérdések megválaszolására, megvitatására.

Budapest, 2000. augusztus 30. Benkő László.

Tel: 3417-561

Végszó helyett.

Egy fontosnak tartott “megjegyzés” a virtuális részecskékről.

Érthető a kérdés, miszerint miért foglalkozom külön a feltett kérdéssel? Ha a kérdés összefügg a gravitációval, a maga helyén is említhető volna. Ha viszont független a gravitációtól, miért említendő? A válaszom a következő: a kérdés közvetlenül és szorosan kapcsolódik a gravitáció kérdéséhez, de még szorosabban jelenlegi nézeteink gondjaihoz. Azért kell a problémával külön foglalkozni, mert nem szabad összemosódnia semmi más kérdéssel. Éppen egy manapság gyakran összemosódó kérdésről van szó. Ez pedig nem más, mint a közegellenállás illetve a súrlódás értelmezése. Talán szerencsésnek is nevezhető, hogy jelenünkben nem túl gyakran emlegetett “fizikai jelenség” a súrlódás és a közegellenállás, ennek ellenére, ott, ahol említésre kerülnek, igen gyakori a két fogalom “keverése”. Ez elsősorban a cikkekben nyilvánul meg, de a “könyv alakban megjelenő” munkákban is találkoztam már a problémával.(hogy a könyv írója, vagy fordítója követte el, nem tudom.)

Kezdeném a közegellenállás megfogalmazásával, illetve az általam vélt “valóságával”. Talán a legegyszerűbben egy példa segítségével tudom megmagyarázni.

Tegyük fel, hogy egy 1cm3 térfogatú golyót “meglökünk” különböző konzisztenciójú közegekben. Elsőként a “közeg” legyen az üres tér. Mint az logikus, és Newton első törvénye is – helyesen – kimondja, a golyó egyenesvonalú egyenletes mozgással fog a térben haladni, hiszen a térnek nincs “konzisztenciája”, tehát a benne haladó golyóra semmilyen hatással nincs. Ebből az is következik, hogy a golyó sebessége – elvileg! – az idők végezetéig azonos marad.

Most tekintsük át, hogyan folyik fenti történetünk olyan közegben, ami már rendelkezik konzisztenciával. Legyen a közeg, például a levegő.

A levegőben haladó golyót már a levegő közegellenállása fékezni fogja. Fogalmazzuk meg pontosan, mi is történik. A golyó haladtában folytonosan olyan helyre kerül, ahol jelenlétét megelőzően levegő volt jelen. Világos, hogy ezt az “útban lévő” levegőt a golyónak ki kell szorítania, hogy a helyébe kerülhessen. Az is természetes, hogy ehhez energiára van szükség, amit a golyó mozgásenergiája fedezi. Ennek következtében a golyó sebessége folyamatosan csökkenni fog. Ha a levegőt folyadék közeggel helyettesítjük, a “hatás” még jobban érvényesül. Ki ne tapasztalta volna, hogy vízben mennyivel nehezebben és lassabban tudunk közlekedni.

Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a közegellenállás nem más, mint a haladás útjában lévő közeg tömege, melyet a sebességgel rendelkező “valaminek” el kell az útból “lökni”, hogy útját folytathassa.

Ezek után rátérhetek a mondanivalómra. Jelenleg elfogadott és vallott nézetek szerint a kvantumfizikai vákuumban keletkező részecskék – létezésük rövid ideje alatt – megkülönböztethetetlenek a valódi részecskéktől, vagyis mindenben azonosak velük. Véleményem szerint ez nem felel meg a valóságnak, mégpedig az alábbiak miatt.

Mint már említettem, a kvantumfizikai vákuumban végbemenő “kvantum-fluktuáció” értéke igen magas, 1078 joule/cm3 –re becsülik. Ennek az energiának a tömege, – ezt is említettem már – 1061 gramm/cm3. És pontosan ez az, ami képtelenség. Ha a térben ez a tömeg valóban jelen lenne, a tér “konzisztenciájának” keményebbnek kellene lennie az üvegnél. Gondoljunk bele! A példában említett 1cm3-es golyónak minden cm úton 1061 gramm tömeget kellene “arrébb lökni”. Világos, hogy ez lehetetlen. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek az energiának (energia fluktuációnak) semminemű tömege nem lehet, ellenkező esetben az egész világegyetem működése válna lehetetlenné!

Ha viszont a kvantumfizikai vákuumban “keletkező” virtuális részecskék nem rendelkeznek tömeggel, egyrészt ez is megkülönbözteti őket a valódi részecskéktől, másrészt elképzelhető, hogy éppen a “tömegtelenségük” (tehetetlenség nélküliségük) miatt virtuálisok, vagy inkább igen rövid életűek. Felmerül egy kérdés, amire viszont nem kívánok – itt és most – válaszolni. Lehetséges, hogy a részecskéket éppen a saját gravitációja “tartja össze”?

Mindössze ennyit óhajtottam még megemlíteni a dolgozat végén, végszóként.

  

  

 

 

Internet elérhetőségem: benkolac@enternet.hu.

Főoldal