August Wilhelm Hofmann német ember létére vezető tudományos állást töltött be Londonban. Az 1845-ben alapított Royal College of Chemistry igazgatását bízták rá. Valószínűleg azért, mert Albert herceg, a fiatal Viktoria királynő hőn szeretett német férje sok mindenről úgy vélekedett, hogy német földön jobban csinálják, mint Angliában. Sokban igaza is volt: abban például, hogy a német egyetemeken jobban tanítottak. Különösen a kémiát, amiben Liebig tett szert különösen nagy tekintélyre. A herceg Liebiget akarta megnyerni, hogy menjen Londonba, de neki ehhez nem volt kedve. Maga helyett fiatal asszisztensét, Hofmannt ajánlotta, aki örömmel tett eleget a felkérésnek. Nem is bánta meg: nagy szabadságot biztosítottak neki Angliában a tudományos kutatás terén: "Vizsgálja azt amit arra érdemesnek lát".
Hofmann még Liebig mellett előállított a kőszénkátrányból egy új vegyületet, az anilint. Londonban ennek további vizsgálatával foglalkozott. Munkatársainak is e tárgykörből adott feladatokat. Így a 18 éves William Henry Perkinnek is. Egy beszélgetésben megemlítette a fiatalembernek, hogy mennyire hasznos lenne a kininnek, ennek a fontos gyógyszernek a szintetizálása. Perkin 1856 húsvétján hazautazott vakációra, szüleihez. Apja vagyonos építési vállalkozó volt, házukban a fia még korábban berendezett egy kezdetleges laboratóriumot. Kísérletezni kezdett, mert izgatta a kinin szintézisének fantasztikus gondolata. De miből csinálja? Talán anilinből? Megpróbálta, és amikor anilint kénsavval és kálium-bikromáttal kezelt, meglepetésére bíborszínű oldat keletkezett amelyből vöröses kristályok váltak ki.

Színes anyagok gyakran keletkeztek az anilinnel való munka során, hiszen az anilin maga is egy színezékből, az indigóból keletkezett; csak épp senki sem törődött a színekkel. Az eltűnődő Perkin selyem zsebkendőjét az oldatba mártotta. Az szép mályvaszínű lett. Azután vízbe tette. Mosta szappannal, de a zsebkendő színe megmaradt.
S ekkor nagyszerű ötlete támadt: nem válna-e be ez az anyag textilneműk festésére? Gyorsan többet állított belőle elő, és elküldte egy textilfestő cégnek kipróbálásra. A cég így válaszolt: "Ha az Ön találmánya nem teszi az árukat túl drágává, akkor határozottan a legjobb, amivel az utóbbi időben találkoztunk. Azt a színt nagyon keresik a vevők mindenféle árunál. Sajnos, selymen eddig egyáltalán nem sikerült előállítani, pamuton is csak nagy költségek árán. Mellékelünk egy mintát lila pamutból, ez eddig a legjobb, amit elő tudtunk állítani, de közel sem állja ki azokat a próbákat, amelyeket az Öné, és annál sokkal jobban halványodik is.” A fiatalember fellelkesült a válaszon. Meggyőzte apját, aki hajlandónak is mutatkozott őt anyagilag támogatni. Szabadalmaztatták az eljárást, és 1857-ben Greenford Greenben már munkába is lépett üzemük, melynek feladata a "mauvein"-nek (mályvának) nevezett színezék gyártása volt. A fiatalember sok leleményességgel küzdött le számos, a technikai gyártás során felmerült nehézséget. A mauvein jól ment, s a máig is létező Perkin és fia cég gyorsan felvirágzott.

Perkin közben folyton kutatott, és számos újabb mesterséges színezéket talált fel. A mauveinnel a tizennyolc éves Perkin egy új hatalmas iparágnak, a kőszénkátrány-iparnak s vele a szerves kémiai nagyiparnak az alapkövét rakta le, ő maga azonban inkább vonzódott a tiszta tudományos kutatáshoz. Amikor kétszer 18 éves lett, 1873-ban, eladta a gyárat szabadalmaival együtt. A vételár gondtalan életet biztosított neki: új házat vett, benne laboratóriumot épített, és mint Boyle-tól Cavendishig annyi más angol "magántudós", szorgalmasan kutatott saját gyönyörűségére. Még sok érdekes tudományos eredménnyel gazdagította a szerves kémiát 1907-ben bekövetkezett haláláig.
A szerves kémiai nagyipar, amely mint említettük - Perkin fölfedezéséből nőtt ki, a XX. század legfontosabb iparága. Termékeivel az élet minden területén találkozunk. Sehol sem lehetne nélkülözni őket. Először a textilanyagok festésére használták őket. Azután magukat a textilanyagokat is egyre inkább vegyi gyárakban termelték. A szintetikus gyógyszerek hozzájárultak az élet meghosszabbításához. A nagy hatású robbanószerek viszont annak megrövidítéséhez háborúkban, de békében a közlekedés, a bányászat fejlesztéséhez.
Amit az emberiség évezredeken keresztül felhasznált, az idővel mind visszakerült a természetbe, vagy ott újraképződött. A rendelkezésre álló készlet nem csökkent. A kivágott fa helyett új fa nőtt, a vastárgyak a rozsda révén alakultak újra vas-oxiddá. Még amit kilélegzett, megevett vagy megivott az ember, az is mind visszakerült a természetbe.
A XVIII. században hajtotta végre az ember az első irreverzibilis, vagyis meg nem fordítható beavatkozást: amikor elkezdte felhasználni a szenet a kohókban. Ezzel megkezdte egy nyersanyag elfogyasztását az újratermelődés reménye nélkül, hiszen az emberiség élettartama rövid ahhoz, hogy új széntelepek keletkezzenek. Azóta egyre nő a vissza nem nyerhetően felhasznált anyagok mennyisége. De lehet, hogy megoldják egyszer a szén-dioxid újrafeldolgozását a levegőből? Miért is ne valósíthatná meg egyszer ezt is a tudomány? A műanyagokkal is az a probléma, miként lehetne gazdaságosan összegyűjteni és újra felhasználni a sokféle flakont, csomagolóanyagot, eldobált műanyag tárgyat. De ha még egyelőre szemétbe kerülnek is, legalább bomlanának szét, hogy e vegyületek elemei ismét visszakerülhessenek a természet körforgásába, és ne szennyezzék, csúfítsák környezetünket! Azért manapság olyan műanyagokat próbálnak előállítani a vegyészek, amelyek egy idő múlva szétbomlanak.
Perkin nagy pillanatának, mint minden nagy pillanatnak, előzményei voltak. A nagy pillanatok; ugyanis mindig szükségszerűen jönnek a tudományban.
A szerves kémiai nagyipar a vaskohászatnak köszönheti létét. Elmondottuk, hogy milyen válságban volt az angol kohóipar az erdők fogytával, hogyan találta fel Abraham Darby a faszén pótlására a kokszot, amely attól kezdve a kohászatban rohamosan elterjedt. A kokszot kőszénből állítják elő, úgy, hogy a levegőt kizárva hevítik: így az illó alkatrészek eltávoznak. A kokszgyártással tulajdonképpen megszületett a világítógáz: a szénből távozó illó alkatrészek éghetők, tehát már csak eszébe kellett jutnia valakinek, hogy ezeket felhasználja. Többen is gondoltak rá, csak nem megfelelően. A XVIII. század krónikása több személyre is lelt, aki szobájában gázvilágítást alkalmazott vagy legalábbis próbálkozott vele. Ennek persze sokszor robbanás lett a vége, ha túl sok levegő keveredett a gázhoz.
Mondhatnánk, szinte köztudott volt szakkörökben, hogy a szénlepárlás gáznemű terméke elég, de nem nagyon hittek abban, hogy ez gyakorlatilag jelent is valamit. William Murdock (1754-1839), Wattnak, a gőzgép tökéletesítőjének és társának, Boultonnak a hajógyárában dolgozott. Érdekes, hogy ezek az urak nem gondoltak rá, hogy találmányukat, a gőzgépet, hajók hajtására alkalmazzák; továbbra is vitorlásokat építettek. Murdock kezdetben abban az üzemrészben dolgozott,ahol a hajókat kőszénkátránnyal szigetelték. Közben a gázzal is kísérletezni kezdett. Úgy tudjuk, hogy házát 1792-ben gázzal világította. Azután egy textilüzem világítását oldotta meg gáz segítségével. Foglalkozott a városi gázvilágítás kérdésével is, de ezt úgy képzelte el, hogy minden házban külön-külön állítsák elő a szükséges gázmennyiséget. Fredric Albert Winsor nagy ötlete volt, hogy központi telepről vezetékeken áramoljon szét a gáz az egész városban. 1806-ban megalapította a National Light and Heat Companyt (Országos Fény- és Hőtársaság), és 1807-ben a londoni Pall Mall déli oldalán kigyulladtak az utcai gázközvilágítás első fényei.

Hálátlanság lenne, ha nem emlékeznénk meg Philipp Lebon (1767-1804) francia mérnökről, aki fa száraz desztillációjával oldotta meg a világítást, és már 1799-ben szabadalmat nyert "Tüzelőanyagok hasznosabb felhasználására hő és fény céljaira, továbbá különböző új anyagok előállítására" címen, de nem talált tőkést találmánya hasznosítására. Ezért 1801 októberében kiállítást rendezett Párizsban, ahol bemutatta a gázvilágítást és a gázfűtést. Ezt a kiállítást történetesen megtekintette az ifjabb Watt, és eszébe jutottak Murdocknak apja gyárában végzett hobby-kísérletei. Gyorsan levelet írt haza, hogy támogassák Murdock kísérleteit, mert nagy lehetőségek vannak benne. E sürgetés hatására a Boulton és Watt cég habozás nélkül hozzá is látott Murdock találmányának megvalósításához. Ez megint csak azt bizonyítja, hogy a találmányok ott és akkor terjednek csak el és aratnak sikert, ahol és amikor ehhez megvannak a feltételek. Angliában, ahol már kőszénnel dolgozott a kohászat, Winsoron kívül még sokan mások is belekapcsolódtak a gázvilágítás fejlesztésébe - Lebon viszont ugyanakkor nem talált segítőkre, mert Franciaországban még faszenet használtak! Sajnos, ez a tehetséges ember 1804-ben rablógyilkosság áldozata lett a mai Champs-Elysées helyén, s utána már senki sem foglalkozott Franciaországban a világítás kifejlesztésével.
Európa gázgyárait elsősorban angol cégek építették. Az új technológia rohamosan elterjedt. Pesten 1856-ban kezdte meg működését az első gázgyár, vagy ahogy akkor hívták, a légszeszgyár. Emlékét máig is őrzi a Légszeszgyár utca neve.
Ahogy a gázgyárak szaporodtak, úgy gyűlt a felhasználhatatlan melléktermék; a kőszénkátrány. Ugyan mire lehetne felhasználni ezt a sötét színű, ragacsos anyagot? Talán tüzelésre? De hogyan? Hiszen mindenhez odaragad, lecsorog a rostán és szörnyen kormoz! Így azután eleinte csak a vasúti talpfák konzerválására hasznosították.
De a kémikusok is kezdték vizsgálni ezt a ragacsos, sötét, bonyolult anyagot, a már említett August Wilhelm Hofmann is. A kátrányt desztillálta, a desztillációs termékekből sósavval sikerült elkülönítenie egy egynemű, lúgos kémhatású anyagot. A közelebbi vizsgálat azt mutatta, hogy ez ugyanaz az anyag, melyet már többen előállítottak, így Unverdorben 1826-ban indigó hevítésével, és cristallinnak nevezte el. 1841-ben Fritsche szentpétervári patikus antranilsavból állította elő, amelyet indigó és alkáliák reakciójából nyert. Fritsche anilinnak nevezte az anyagot, azaz kékből származónak, mivel, mint tudjuk, az indigó kék színezék. Hofmann is az anilin nevet tartotta meg. Így került Perkin az anilinnal kapcsolatba.
Persze, akik a kőszénkátrány különböző termékeinek reakcióival foglalkoztak, gyakran találkoztak színes anyagokkal. Csak éppen nem gondoltak rá, hogy textilszínezékként kipróbálják.
Perkin sikere után természetesen minden keletkezett színes kristályt kipróbáltak színezékként, és sok be is vált közülük. Bővült a divat színskálája. A kémiának ezen a területén a legnagyobb gyakorlattal Hofmann iskolájában rendelkeztek, ott fejlődött tehát a leggyorsabban a színezék-kémia. Maga Hofmann is egy fontos anyagot állított elő: a rozanilint, amelyből különböző atomcsoportok bevitelével sok színezékként használatos vegyülethez jutott. Az egyikkel különösen szerencsés volt, ez Hofmann-ibolya néven vonult be az iparba és a női divatba, és szép jövedelmet biztosított feltalálójának.
A kőszénkátrány-vizsgálatnak tehát hirtelen ipari-gazdasági jelentősége lett. Új iparág született, az ún. kőszénkátrány-ipar. A tüzelésre használt hulladékanyag egyszerre fontos nyersanyaggá lépett elő. A kémikusok felismertek bizonyos molekulakapcsolódásokat, amelyek jellemzőek a színes vegyületekre, és azután már nagyfokú tudatossággal "tervezték meg" új vegyületeiket a laboratóriumokban. S erre már csak azért is szükség volt, mivel a szüntelenül változó divat egyre újabb és újabb termékeket követelt. A vállalatok között is kialakult az ádáz versengés, ki tud tetszetősebb, praktikusabb termékeket a piacra dobni Az új termékek viszont csak jól képzett szerves kémikusok kutatásainak eredményeképpen születhettek. Ezért azután a gyárosokból meg is szervezték a tudományos kutatást, és áldoztak is rá. (Ekkor kezdődött az iparnak és a tudományos kutatásnak az a szoros összekapcsolódása, amely korunkban, a tudományos-technikai forradalom korában oly hatalmas méretekben kibontakozott, és annak legjellemzőbb vonásává lett.)
Bár ez az iparág Angliában született meg, Németországban fejlődött ki rohamosan. Ennek csak kisebb mértékben oka az, hogy Hofmann 20 évi távollét után visszatért hazájába, mert meghívták a berlini egyetem kémiai tanszékének élére. Bizonyára vele sok jól képzett tanítvány is hazatért, de ők már elsősorban azért, mert Németországban több volt a lehetőség képességeik kamatoztatására. Anglia hatalmas gyarmatbirodalom ura volt. A gyarmatokon olcsó bennszülött munkával természetes színezékanyagokat is termeltek, az angol kereskedelem pedig eljuttatta azokat a világ minden részébe. Anglia tőkései nem voltak érdekeltek túlságosan a mesterséges színezékek előállításában, sőt ezek konkurenciát jelentettek számukra.
Annál nagyobb lehetőségeket láttak bennük a német tőkések. Nekik nem voltak jelentős gyarmataik. Felismerték, mekkora hasznot jelenthetnek számukra az olcsó nyersanyagból nyerhető, jól eladható, exportálható új termékek. A német gyárak nemcsak új színezékekkel jelentek meg, hanem elemezték is a természetes textilfestékeket, megállapították szerkezetüket, s megpróbálták ugyanazt mesterségesen előállítani.
Az első sikert az alizarinnal érték el. A festőbuzér nevezetű növény gyökerében levő szerves vegyületek erjedési termékét nevezték így. Ezt a középkor óta használták pamutfestésre. Heinrich Caro 1869-ben előállította a mesterséges alizarint, azután sorra szintetizálták a természetes festékeket. Csak az egyikkel nem boldogultak sokáig, éppen a legfontosabbal, amelyből a legnagyobb mennyiségek fogytak: az indigóval.
Az egymással is versengő német gyárak laboratóriumaiban, a német egyetemek kémiai intézeteiben lázas igyekezettel keresték, kutatták az indigó titkát. Addig ugyanis gondolni sem lehetett az előállítására, amíg a szerkezetét meg nem állapították. Az indigó azonban még húsz évig ellenállt a vegyészek ostromának. Végül is Adolf Baeyer, a később Nobel-díjjal kitüntetett professzor oldotta meg a problémát, de neki is 15 évi munkájába került. Miután az indigó szerkezetét felderítette, szintézisével is megpróbálkozott, és 1886-ban talált is eljárást az előállítására: egy kőszénkátrány-termék, a toluol szolgált kiinduló anyagként. Bár szintézise sikeres volt, a siker itt csak arra volt jó, hogy az indigó képletét igazolja: az ipari termeléshez ugyanis gazdaságos eljárás szükséges, Baeyeré pedig nagyon drága volt. A Baeyer törte úton azonban már könnyebben lehetett haladni, s nyolc év múlva meg is született a siker.
Karl Heumannnak a szerencsének bizonyult balszerencse segített. Volt egy elképzelése arra, hogyan lehetne indigót előállítani. A szerves vegyületek felépítése, szintézise ugyanis képleteik alapján, papíron szinte lépésről lépésre megtervezhető. Ám nem biztos, hogy az anyagok lombikban is úgy viselkednek, amint azt papíron tervezik! Heumann elképzelése sem akart sehogy sem megvalósulni. Nem tudta naftalinból a várt ftálsavat előállítani. Egy napon, amikor megint főzte a kénsavas oldatot, eltört az edénybe dugott hőmérő. A higany belefolyt az oldatba - és ennek hatására már keletkezett ftálsav.
A véletlen hőmérőtörés tehát valóban váratlan eredményre vezetett. De az ilyen véletlen csak azoknak segít, akik ismerik a dolgokat, és jó szemű, éber megfigyelők. Aztán még néhány évig tartott, amíg Heumann szintézisét a Badische Anilinund Sodafabrik vegyészei ipari eljárássá fejlesztették.
A mesterséges indigó 1897-ben jelent meg a piacon. Néhány adat jól szemlélteti, hogy mit jelentett ez gazdaságilag: 1896-ban Indiában 1,6 millió acre (kb 640 000 hektár) földön termeltek indigónövényt, 1914-ben már csak 300 000-en (kb. 120 000 hektár). Németország 1895-ben 19 000 mázsa indigót importált, 1913-ban 300 000 mázsát exportált. Az indigó ára 1895 és 1904 között a harmadára csökkent.
A színezékszintézisek során olyan vegyületeket is állítottak elő, amelyeknek a kémiai összetétele hasonlított az alkaloidoknak, azoknak a természetes eredetű, nitrogéntartalmú, bázikus anyagoknak az összetételéhez, amelyeket régóta használtak gyógyszerként, mint pl. a kinint. Ezeket a termékeket tehát gyógyszerként is kipróbálták, és bizonyos lázcsillapító hatásukat észlelték. Ilyen volt az Otto Fischer (1852-1932) által előállított kairin (1881). Ennek hatása ugyan olyan gyenge volt, hogy még nem volt alkalmas gyógyszernek, de a kutatók felfigyeltek az új, szintetikus szerves anyagokban rejlő gyógyászati lehetőségekre. 1883-ban Ludwig Knorr (1859-1921) állította elő az első nagy hatású mesterséges lázcsillapítót a fenil-dimetil-pirazolont, közönséges patikai néven Antipirint.
Ezzel meg is született az a szokás, hogy a gyár gyógyszertermékét nem kémiai összetételének ijesztő nevén hozza forgalomba, hanem valamilyen jó és lehetőleg azért kémiai csengésű fantázianevet ad neki. Ez a szokás a színezékgyártásból került át a gyógyszeriparba, mivel ott is fantázianevük volt az új gyártmányoknak. Kezdetben ugyanis a gyógyszereket is a színezékgyárak állították elő, mintegy melléktermék gyanánt. Lassanként azután ez lett egyes gyárak főterméke. A nitrogéntartalmú gyűrűs szerves vegyületek lázcsillapítóként való alkalmazása nagyon sikeresnek bizonyult, sok jól bevált gyógyszer született, mint pl. a Pyramidon és a Fenacetin. Egyeseknek nemcsak láz-, hanem fájdalomcsillapító hatásuk is volt.
A leghatásosabb láz- és fájdalomcsillapító azonban más vegyületcsoporthoz tartozik. A szalicilsavat már régóta használták az orvosok, de nem nagyon vált be, ugyanis gyomorbántalmakat okozott. A Baeyer gyárban azonban tovább kísérleteztek származékaival. Ezek közül az acetilszalicilsav fokozottan mutatta a jó tulajdonságokat, a kellemetlen mellékhatások viszont elmaradtak. 1899-ben hozták forgalomba, s azóta is milliárdszámra szedjük influenza, láz, rossz közérzet, fejfájás, s ki tudja, hány könnyebb betegség vagy rosszulléti tünet ellen. Baeyerék Aspirin néven hódították meg vele a világot, de előzetesen a piacot szabadalmukkal gondosan biztosították, nehogy más cégek is gyárthassák. Az övék maradt a nagy haszon. A szabadalom már rég lejárt, de a nevet még mindig csak Baeyerék használhatják. Más gyárak "Aszpirinje" más néven kerül forgalomba, a magyar gyártmány az Istopirin, de a Kalmopyrin is rokon termék.

Ezek a gyógyszerek hasznosak, értékesek voltak, de csak a betegség tüneteit szüntették meg vagy enyhítették. A láz, a fejfájás csak okozat, nem ok. Lázcsillapítókkal a tüdőgyulladásos beteg sorsán könnyíteni lehetett, de magát a tüdőgyulladást gyógyítani nem.
Az újfajta, magukra a kórokozókra ható gyógyszerek gyártása már a következő korszak vívmánya.

részlet Pethő-Szabadvári: A kémia nagy pillanatai című könyvéből