Alfred de Musset

Velence

Velencén rőt az este,
nem ing a bárka teste,
nyugszik halásza mind,
lámpás sem int.

De ülve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel
az égre fel.

Körül, a habban ázva,
hajók s dereglyék száza,
mint halk kócsagsereg,
úgy szendereg.

S fölöttük, míg az estben
száll vízi pára resten
és könnyű szél kereng --
zászlócska leng

A hold az Ég piarcán
elbúvik s szende arcán
csillagos fellegek
fátyla lebeg:

A Szent-Kereszt-apátnő,
ha ölti fátyolát ő,
így hull rá árnyvető
sűrű redő...

S a vén palota-ormok
s a sok bús ívü csarnok,
s lovag-lépcsőn a sok
hószínü fok,

s hidak, az út erekkel
s a mord szobrú terekkel
s a rév, mely rengni kél,
ha száll a szél,

mind hallgat : néma város,
csak egy-két alabárdos
jár, hol bástyázva áll
az arzenál.

Óh, most míg hold dereng itt,
hány drága lány mereng itt,
hány gyöngyvirág, remek,
vár, les, remeg . . .

Ragyogni báli éjen,
hány öltözik kevélyen
s éjszín álarcot ölt
tükre előtt.

Fekszik parfőmös ágyban
a szép Vanína vágyban,
s aléltan, még ölel --
így alszik el.

S Nárcisa a bolondos,
víg gondolán kalandos
mámor közt, hajnalig
dalol, iszik . . .

S ugyé, Ítáliába
kissé mindenki kába
s gyönyörre adja itt
bús napjait ?

Ne bánjuk hát, ha kong a
vén dózse-kastély lomha
avítt órája zord
bús óra-sort.

Számláljuk, édes, inkább
makrancos, szép, rubinszád
csókját, melyet vagy ád,
vagy megbocsát !

S számláljuk sok-sok könnyed
bájad s az enyhe könnyet,
melyet fakaszt az éj,
s a drága kéj!

 

Vissza