Soós Lajos
Angyalka
Voltál már úgy?
Hogy nem voltál sehogy.
Voltál már úgy?
Hogy nedves voltál, mint egy rongy?
Voltál már úgy?
Hogy feledni vágytál.
Voltál már úgy,
Hogy akartál, de képtelen voltál?
Én voltam már úgy.
De most máshogyan vagyok.
Azt hiszem, én most,
Szerelmes vagyok!
Szeretek valakit,
Talán mesebeli lényt.
Szeretem Angyalkát!
Kit nekem küldött az ég!
Egy hiba van csak.
Angyalunk észre sem vesz!
Rám se hederint,
Csak egy fiókba tesz!
S ez a fiók,
Általam egyre jobban telik.
S pennámból a tinta,
Egyre jobban folyik.
Csak írok neki szüntelen,
Mint ha ostromolnám várát.
De hiába minden,
Nem dönthetem ki a bástyát.
S vajon az ostromgép,
Meddig bírja erővel?
És vajon az ész,
Mikor ábrándít ki belőle?
Mikor fárad el,
Apró fogaskerék?
Mikor foszlik szerte,
Az általam dédelgetett remény?
E kérdésekre a választ,
Csak egyvalaki tudja.
És ez a valaki,
Nem más, mint Angyalka.
Angyalka a kulcs,
Mi boldogságom nyitja.
Ő az egyetlen,
Ki fájdalmam oldhatja!
Ő az! Ő az!
Kit mellém a sors rendelt eleve!
Ő az ki nélkül,
Nem lenne életemnek értelme!
Mert jelen állás szerint,
Csak egyetlen egy lehet!
Elhódítsam szívét,
Ameddig csak lehet!
De Formáló Alak!
Mutass nekem egy jelet!
Egy apró ösvényt,
Mely a szívéhez vezet!
Nem kérek én tőled,
Olyan nagyon sokat.
csak a saját kis,
Örökké tartó, boldogságomat!
Azt a boldogságot,
Mit csak ő adhat nekem!
És amit én visszaadok majd,
Százszorosan is, ha lehet!
Csak ölelni akarom,
Megóvni minden bajtól!
S együtt élvezni vele életünket,
A közös tengerpartunkon!
Én szeretnék lenni neki,
Az örök boldogsága.
A mindig megújuló,
Örök vigaszsága!
Lelkem minden porcikája,
Csak őrá áhítozik.
Minden kis darabja,
Utána vágyódik.
Egy ölelésére,
Csókjára,
Kedves szavára,
Bókjára.
Annyira szeretem,
Hogy ezt papírra,
Teljes tökéletességében,
Sehogy sem vethetem.
Érzéseim leírni,
Már képtelen vagyok.
Szívem írás közben,
Olyan nagyon dobog.
Csak dobog szüntelen,
Mintha benzinnel menne.
Mintha gép lenne,
Csak halad egyre mélyebbre!
Egyre beljebb jut,
Parányi kis lelkemben.
Egyre lejjebb jut,
Agyam erdeiben.
Ide érzem illatod,
Itt van arcod előttem,
Látom formás kis alakod,
Mi régóta tetszik nekem!
És mi lényedből kiárad,
Az a musthangos vad szenvedély,
Miből a drága élettől,
Elég sokat nyertél!
Szeretném érezni,
Tested minden porcikáját!
Lényednek befogadni,
Minden egyes gondolatát!
Szeretnélek látni,
Téged minden nap!
Szeretnék adni neked,
Mit csak egy ember adhat!
Szeress engem, kérlek!
Ne tegyél el egy fiókba!
Hisz nem arra születtem,
Hogy egy fióknak írjak!
Nem azért jöttem én,
Ide erre a bolygóra,
Hogy engem te ne szeress,
Hogy arcom miattad, legyen könnyes!
Én érted vagyok itt!
S hiszem hogy te értem!
De valami hibázik,
Mert úgy látom nem érted!
Nem érted azt:
Hogy külön-külön részek vagyunk.
De ha egyesülünk ebben a szentségben,
Örökre együtt maradunk!
És tudom hogy szívedben,
Van számomra hely.
Egy kis aranyos szoba,
Ami az enyém, lehet!
Mert érzem benned azt,
Hogy hiába küldesz el.
Lelked mélyen tudod,
Cselekedned kell!
Cselekedned kell!
Kinyújtanod apró karod!
Mert ha ezt megteszed
Ez a szív,
Mi bennem szüntelen dobog,
Akár benzin nélkül is,
Örökké érted dobog!
Persze, csak ha a karod nyújtod,
S szívemnek minden szeretetét,
Végre elfogadod!
Köszönöm a verset Lajosnak.