Tóth Attila

Nincs!

Zömök testem
koporsóban,
sötétség fénye vakít,
s fekszem háton
monoton zajok társaságában.

Őszinteség, mint prémes
hevenyészet-et
féltve őrzik az entrópia
sötét fellegein.

Kárhozatot a NEM létező
Istenük alattvalói szájából
és balsors, mint átok tör
felszínre,

mit senki se' vesz figyelembe,
mikor a Luna
tetőzik a libidón,
mer' hát ez nem bűn!
Kik szerint az?

Materiális világban
fizikai törvények zaboláznak
s ily korlátolt világban
elítéled azt!
Mer' ateista lelkedre
gyalázat ragad,

mely lepereg rólad
s a reális csúfság
a szemhártyádba égeti magát.

Az adatok kiszorítva
ölik egymást,
hogy tudatodba fészkeljék
magát a NINCS-et!

Dobbanó szíved korhadt
jajveszékelése sem fogadja
magába e létetlen férget!

Puha rácson próbál áttörni,
de te védd! tudatod s szíved,
majd sötét tüskeként
szúr agyon minden érzést,
szeretetet,
bánatot,
s gaz egyensúly határolja be
elméd!

Köszönöm a verset Attilának.

Vissza