Az ajtómon kopogtak, kinyitottam. Egy mosdatlan gondolat
állt előttem. Kért egy kis szabadságot, mondtam neki, hogy
már felkelt a Nap. Megköszönte és felmászott a háztetőre.
Fészket rakott és onnan repült el, hogy szétnézzen a
világban. Napról napra szomorúbb arccal jött vissza. Egy
nap
már el sem ment, a fészkében maradt és elkezdett hizlalni
egy
szép gondolatot magában. Ez a gondolat olyannyira
meghízott, hogy kinőtte gazdáját és átvette felette a
hatalmat,
szóval már nem is ő volt igazából, hanem a belső hang.
Ezután nem sokkal, úgy késő délután lehetett vagy kora
este,
mindegy a lényeg, hogy lemászott és bekopogott.
Kinyitottam és köszöntem neki, ő meg vissza nekem.
Megkérdeztem: ?Hogy vagy?? Azt mondta, mostanában elég
magányosan. Hát, akkor gyere be, mondtam neki és bebújt a
fejembe. Bezártam az ajtót és bementem az üres házba. Ittam
egy teát, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy az ágy alatt
van
egy szép kötél. Belegondoltam milyen jól illene az egyik
vége
a nyakam köré, a másik meg a plafonra. Vártam egy kicsit,
aztán kipróbáltam.
Köszönöm a verset Zymoticnak.