E
gy részemAz ember megunja, s elsöpri
a lába alól a port.
Egy könnyed mozdulat.
Legyintesz és lecsorog az arcodon.
Sósvizű folyó, s patak.
Csak a köztes rész ne lenne,
a két semmi közt, amit
amit mások életnek neveznek.
Rozsda-barna, s elfolyik hamar.
Nyilván, nyilván.
Mondod magadnak nyugtatásképpen.
Kidölt fák az útszélen,
s hirtelen sötétség.
Fekete égbolt, fekete szivárvány,
fekete felhőkkel, s fekete Nappal.
Szöges tudat, gömbölyded érzelmek.
Barátok, ellenségek.
Szemben egymással, vagy egymással szemben.
Cseppek, cseppek, cseppek,
amik könnycseppek.
Egy elszakadt kötél, véres
lepedőbe takarva egy ártatlanság
ártatlan lelke.
Egy véres köntös.
Az ártatlanság köntöse.
A barátomrra tegnap
rámosolygott egy lány.
Még mindig ott a torkában.
Van olyan néha,
ritkán és csak talán.
Az embernek megdobban
a szíve. Egy
mosoly, s egy szép lány.
Mosolyok mosolya
és a szép lány.
Nekem nincs erre szükségem!
mondom magamnak,
(talán) nyugtatásképpen.
De valahogy
mégsem.
Köszönöm a verset Zymoticnak.